Kicsivel éjfél után, itt ülök a szobám parkettáján és még mindig nem tudom elhinni, hogy mindez megtörtént velem. A borítékomban lévő levelek már annyira gyűröttek, hogy óvatosan kell kivennem őket, mert minden nap legalább háromszor elolvasom az összeset. Hiányoznak az esték együtt, a nagy nevetések, a szomorú, őszinte és a boldog történetek, az összemosolygások.
Néhány hónappal ezelőtt, félve vágtam bele ebbe a projektbe. Annyi mindentől kellett félnem akkor, hogy nem voltam biztos abban, hogy képes leszek végigcsinálni egy ekkora kalandot, megpróbáltatást. És most mégis itt ülök, és, nagyon nehezen tudom leírni azt, amit érzek. De valahol az elején kezdem…
Akció a Kínzás STOP kampány lengyelországi aktivista táborában
Vasárnap a találkozási pontunkon már
mosolygós arcok fogadtak minket. Úgy érzem, kicsit provokatív ezt
mondani, de tényleg mellbe vágott az a nyitottság, ami az
amnestysek között fogadott. Minden napon voltak pillanatok,
amelyeket képtelen leszek életem végig elfelejteni. Butaság lenne
azt mondani, hogy a meetingen részt vevő 40 embert nem az amnesty
köti össze. De, valójában nem csak a szervezet az, ami összeköt
minket. A közös bennünk az, hogy mindannyian tenni szeretnénk egy
jobb jövőért. A közös bennünk az, hogy mindannyian emberek
vagyunk, ahogyan József Attila írja azt:
„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét
szépen.Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppennéz téged,
mert örül, hogy lát ma ittfehérek közt egy európait.”
Ez volt az European Youth Meeting.
________________________________________________
A csütörtöki és pénteki napot,
azért szeretném még elmesélni, mert a szervezet szempontjából
lényeges események ott történtek meg.
Csütörtökön alapvetően a napunk
nagy részét Varsóban töltöttük, ahol délután 2-kor
nekiláttunk az utcai akciónk élesítésének. Ezt a Castle
Square-en, (lengyelül: Zamkowy w Warszawie-n) tettük meg. Itt
egy szituációt ábrázoltunk, melyben 4 turista éppen képeket
készít a térről, amikor 2-2 személy elkapja, székekhez
vonszolja, kikötözi, majd bántalmazni kezdi őket. Ekkor egy
aktivista meglátja, hogy mi történik és további aktivisták
toborzásába kezd. Amikor már elegen vannak, akkor karjaikat
egymásba fonva, sorokban haladva indulnak el, hogy felszabadítsák
a kínzottakat, amely minden alkalommal sikerül is.
Ezt követően a csoport összeáll, és
egy beszéd veszi kezdetét, melyben lengyelül, majd angolul
beszélünk a kínzás ellenes kampány fontosságáról. Ezután,
pedig a hatalmas táblákra (postcardokra) aláírásokat gyűjtünk.
(Ennek a célja az volt, hogy sebtapaszokra az emberek nevüket
felírva, letakarhassák a képeken szereplő áldozatok sebeit.)
A jelenetet kétszer játszottuk el, ez
alatt nagyjából 3-500 aláírást gyűjtöttünk. (Összesen
nagyjából 2 órát vett igénybe az egész akció.)
Szerintem, a legfantasztikusabb nem az
volt, hogy ilyen eredményesek voltunk az aláírásgyűjtésben,
hanem, hogy a tér minden szegletében érezhető volt a tenni
akarás. Bármennyire fáradtak is voltunk már, mindig erőt adott
az, hogy ránéztünk a mellettünk álló arcára és érezhettük a
másik eltökéltségét.
Az akcióról folyamatosan próbáltam
képeket feltölteni az internetre. Sajnos ezt a varsói internetes
infrastruktúrának nem annyira tetszett. De, végül sikerrel
jártam.
Az akció után még Varsóban időztünk
egy kicsit, majd visszamentünk a hotelba, ahol kezdetét vette,
utolsó, együtt töltött esténk.
Hazaérkezve, grill fogadott minket,
mi, pedig vacsora után, ismét egy nagy körbe ültünk a kert
szélén (ahogyan az első este) és tradicionális dalokat
énekeltünk egymásnak.
Mindenki nagy erőkkel próbálta
szavakba formálni, hogy mit üzenjen a másiknak, és a konferencia
terem falára kiragasztott borítékok egyre csak teltek, ahogy az
este, hajnalba nyúlóan a végéhez közeledett. Tudok, hogy
hamarosan itt valaminek vége lesz.
Ritával, a világ legviccesebb és
legaranyosabb aktivistájával még hajnali 1 körül volt egy elég
mély beszélgetésem. Ezután, viszont, úgy éreztem, hogy el kell
mennem aludni, mert az elmúlt 4 éjszaka után nem leszek képes
végigcsinálni a következő napot.
Másnap kicsit kótyagosan mentünk
le az étkezőbe, ahol mindenki másnapos és szomorú volt
egyszerre. (Ezt, azt hiszem, nem kell elmondanom, de ez a legrosszabb
kombináció, amit el lehet képzelni.) Persze, azért jókat
mulattunk egymáson.
A konferencia szobában még
előkészületek folytak az utolsó workshopra, amelyen mi már nem
tudtunk részt venni, mert a repülőgépünk elég korán ment el. A
falról levettem a borítékomat és úgy éreztem, hogy mindenkinek
meg kell köszönnöm, hogy részese lehettem valaminek, amit soha
nem fogok elfelejteni. Így, kiálltam és hangosan megköszöntem,
hogy ilyen értékes emberekkel lehettem együtt. A beszéd vége már
kezdett egy kis elérzékenyülésbe átnyúlni, így gyorsan
abbahagytam és visszaállítottam a Badass énem. Előtte, viszont
még kaptam néhány csodálatos ölelést.
Hát ez volt a European Youth Meeting
2014-ben.
Ilyen is csak egyszer történik az
emberrel. (Kivéve, ha időutazó. Úgyhogy, azt hiszem az leszek,
mert már most iszonyatosan hiányzik mindenki.)
És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy
megköszönjem az Amnesty International Magyarországnak a hatalmas
lehetőséget, bizalmat, kitartást, erőt, szeretetet, elfogadást,
támogatást, hogy engem, minket választottatok és ígérem, hogy
ezután ezerszer annyi energiát fogok befektetni a projektekbe, mint
bármikor ezelőtt. Ti vagytok a legjobbak!
