Nagybátonyban tartottuk meg a Norvég Civil Támogatási Alap pályázatán nyert 14 hónapos Te, én, mi és az emberi jogok tanodai keretek között elnevezésű projektünk utolsó családi napját, a Kiállás Napját. Hetvenöten jöttünk össze, tanodások, szülők, mentorok és képzők; Budapestről, Pátkáról, Nagybátonyból, Lucfalváról és Mátraverebélyből, hogy 9 csapatra osztva lejátsszuk az utolsó akadályversenyt. Köszönjük a Norvég Civil Támogatási Alapnak a támogatást, a Secunda Casa Szabadidő Központnak a helyszínt, a Szélkakas Fogadónak az ebédet, a gyerekeknek és felnőtteknek a részvételt, a képzői stábnak, hogy vannak és olyanok, amilyenek, s ezzel legnagyobb részt járulnak hozzá a projekt sikerességéhez. Szabó Niki és Droppa Mihály beszámolója.
Szabó Niki:
Eléggé izgultam, mi és
hogyan fog történni szombaton, mennyire fogok jól kijönni a
gyerekekkel, hogyan fog sikerülni az állomás, amit egy ifjú
képzőtársammal csinálunk. Szombatra virradóan kicsit
megnyugodtam. Akkor már inkább azért izgultam, hogyan fogok
eljutni Csepelre. Miután megérkeztem – ami már egy hatalmas
sikernek számít – találkoztam a gyerekekkel és képzőtársaimmal.
Felszálltunk, elindultunk a messzi Nagybátonyba. Az út során
barátkoztunk a gyerekekkel, kicsit megismertük egymást.
Nagybátonyban, hatalmas mosollyal fogadtak minket és pár
egyeztetés után el is kezdtünk játszani, ami oldotta a
feszültségünket. Elkezdődtek az állomások. A mi állomásunkon
gyűlölet-bűncselekményről beszélgettünk, ahol a gyerekek
nagyon aktívak voltak, sokat meséltek azokról az előítéletekről,
amik őket is érintik. Egy védett környezetben őszintén
beszélgettünk, ami még jobban összekovácsolta a csapatot, minket
képzőket is beleértve. Miután beszélgettünk az összes
csapattal, leültünk ebédelni. Az érzés, ami elfogott elég
idegen volt számomra. Olyan volt, mint mikor egy diák
osztálykiránduláson egy asztalnál ül a tanárával és most én
voltam “tanár” helyzetben. Az étteremben még több
témáról volt szó, amit megspékelt a finom ebéd is. Nagy nehezen
elindultunk Nagybátonyból, könnyes búcsút vettünk a
gyerekektől. A haza úton még inkább osztálykirándulós érzésem
lett, egész nap mosolyogtam, nevettem. A gyerekek édesek és
aktívak voltak, én pedig pozitívan gondolok az egész napra. Így
utólag belegondolva nem is értem, miért izgultam. Köszönöm,
hogy részese lehettem a napnak.
Droppa Mihály (Mex):
Szombaton reggel fél 8-kor
(!) elindultak az Amnesty 4.0-ás képzői Csepelről (!!)
Nagybátonyba. Nagy nap volt ez nekünk, hiszen ez volt az első
alkalom, amikor tudtuk, hogy igazi hús-vér gyerekeknek fogunk órát
tartani.
Már a buszon elkezdtünk
beszélgetni a tanodásokkal, aminek az lett a vége, hogy kevés
híján életre szóló, vérszerződéssel megerősített barátság
lett közöttünk.
Megérkezvén Nagybátonyba,
szembe találtuk magunkat 60 tanodással, akik azonnal csapatokba
álltak, és elkezdtek versenyezni. Pár perc múlva már lehetett
érezni a versenyszellemet közöttük. (Még arra is gondoltam, hogy
ajánlom az Ellenség órát…)
Hamarosan egész Nagybátonyban
az Amnesty 10 fős csoportjait lehetett hallani, ahogy mentek
állomásról-állomásra egy sárga füzettel, amibe kapták a
pontokat a képzőktől.
Hozzám 20 percre érkeztek a
csapatok, ami alatt meg tudtunk ismerkedni egy kicsit a
gyűlölet-bűncselekmény fogalmával, az emberjogi piramis
segítségével.
Őszintén szólva mindenki
nagyon ügyes volt, ami bevallom meglepett. Rengetegen tudták, hogy
mi is az a GYBCS és villámgyorsan sorrendbe rakták a hátrányos
megkülönböztetés fokozatait… (előítélet – diszkrimináció
– GYBCS – népirtás)
Több csapattal maradt még
időm beszélgetni a saját tapasztalataikról is, ami külön nagyon
érdekes volt, mert sajnálatos módon nagyon sok gyereknek van
személyes tapasztalata arról, hogy valamiért hátrányosan
megkülönböztetik valahol.
A hazaúton már inkább a
szelfizés vette át a vezetést. (Nem a sofőr helyett.)
Csináltunk egy hatalmas közös
képet a buszon, amin rajta voltak a gyerekek, a különböző
tanodákból.
Remélem hamarosan újra
találkozom velük, és be tudunk fejezni néhány megkezdett
beszélgetést.
