„Nagyon nehéz volt az utazás, különösen a gyerekemnek” – meséli Noor, a 27 éves afgán nő. „Miközben a könnyeit törölgetem naponta, látom rajta, hogy retteg.”
Noor* Horgosnál, a szögesdróttal megerősített kerítésnél lévő
tranzitzóna előtt várakozik a magyar-szerb határon. Minden reggel
– több száz másik emberhez hasonlóan – idegesen nézi végig
a kihelyezett listát, hogy lássa, mennyit kell még várnia. Ez a
lista határozza meg több több száz ember további sorsát –
olyan emberekét, akik hónapok vagy akár évek óta úton vannak.
Ez egy várólista a Magyarországra és az Európai Unióba belépni
akaró menekültek és menedékkérők számára.
Noor arra kér minket, hogy egy kicsit távolabb beszélgessünk a
gyerekétől, mert már így is túl sok minden látott és hallott.
„Nagyon nehéz az életünk… Veszélyes volt elhagyni az
otthonunkat, de nem volt más választásunk.” – meséli. „Az az
álmom, hogy a kislányom boldog legyen. Szeretném látni, hogy
iskolába jár, tanul és végre biztonságban van.”
Noor története ismerős: Afganisztánból Törökországba
mentek, onnan egy hajóval Görögországba, ahol megrekedtek
rettenetes körülmények között mielőtt Macedónián keresztül
Szerbiába értek.
Most pusztán nevek és számok egy végtelen várólistán,
miközben próbálják túlélni a napokat. A táborok Kelebia és
Horgos mellett vannak. Ezek az úgynevezett „elő-tranzitzónák”,
ahol azoknak kell várakozniuk, akik menedéket akarnak kérni
Magyarországon.
A tisztálkodási lehetőséget néhány csap és mobilvécé
jelenti a kerítés mellett. Nincsen zuhany, nincsen hely a
gyerekeknek, ahol játszhatnának vagy a felnőtteknek, ahol
pihenhetnének. A legtöbb család egész nap itt van az összetákolt
sátraikban, hogy legalább ne a koszban vagy a tűző napon
legyenek. Sokan közük a hátukon cipelték vagy kerekesszékben
tolták idáig öreg szüleiket, hogy végre Európába érjenek.
Találkoztunk egy mindenórás terhes nővel, újszülött
gyerekeiket magukkal cipelő asszonyokkal, és családokkal, akiknek
mindenüket hátra kellet hagyniuk, miután az Iszlám Állam vagy a
tálibok megsemmisítették az otthonukat.
Ezek a táborok – amelyeket először figyelmen kívül hagytak,
manapság pedig már őriznek a szerb határőrök – jelenleg
nagyjából 600 embernek adnak otthont. Horgosnál 400, többségében
fárszit, Kelebiában pedig 200, elsősorban arab és kurd nyelvet
beszélő van. Nagy többségük kisgyermekes család.
A közös nyelv miatt egyszerűbb a táboron belül egymással
kommunikálniuk, emiatt pedig nyugodtabbak az emberek. De a több
hetes várakozás így is idegtépő.
A konténereket, ahol a magyar hatóságok a kérelmek
elfogadhatóságáról döntenek, csak rövid időre nyitják ki
reggelente. 15 embert engednek be egy nap mindkét tranzitzónába. A
kevés szerencsést a táborvezetők által összeállított és a
magyar Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal által
„hitelesített” listák alapján engedik be. Több szervezet
készített felméréseket a táborban élők körében, de
hivatalosan nem szűrik ki a különleges bánásmódot igénylőket.
A lista legkisebb pontatlansága borzalmas következményekkel
járhat. E., egy 17 éves afgán kísérő nélküli kiskorú egy családdal jutott el a határhoz. Azonban a neve valamiért nem
szerepelt a listán a család tagjainak nevei mellett, ezért 45 nap várakozás
után (miközben senki sem kérdezett tőle semmit) visszaküldték a
táborba, és ezzel a lista alján találta magát. Egy másik listán
kéne lennie – mondták a hivatal emberei és kilökték az ajtón.
Kelebiában találkoztunk egy héttagú Észak-Kelet Szíriából
származó kurd családdal. „Hallottatok a városunkban történt
hatalmas robbanásról?” – kérdeztek minket. „Eljöttünk, mert
az Iszlám Állam elfoglalta a városunkat, megölték a férfiakat,
a nőket pedig elrabolták.”
Korábban már eltöltöttek négy hónapot a borzalmas Idomeni
táborban a görög-macedón határon.
Az anya bármelyik pillanatban szülhet: hogy Szerbiában vagy
Magyarországon születik meg a gyermeke, azt még nem tudják.
Horgoson egy nyolctagú afgán családdal is beszélgettünk. A
legkisebb gyerek három éves, a beszélgetés közben a karunkba
kapaszkodik, játszani akar velünk. Az anyja súlyos beteg, komoly
fájdalmai vannak. Annak ellenére, hogy azonnali kezelésre lenne
szüksége, nem jut be.
„Nagyon félünk” – meséli a férje. „Nem tudjuk, hogy mit
csináljunk.” Egy hónapja vannak Horgoson, a listán a 127. helyen
szerepelnek. Mivel láthatóan nincs esélyük arra, hogy korábban
bejussanak és a nőt végre ellássák, várakoznak, félnek és nem
tudják, hogy mit tartogat számukra a jövő.
Azok, akik végül átjutnak a határon Magyarországra és az
Európai Unióba jutnak, azonban hamar rájönnek, hogy ez nem az
ígéret földje. Rengeteg nehézség és még sokkal több könny
vár rájuk.
A menekülteknek nem lenne szabad az életüket kockáztatniuk és
megjárniuk poklot, hogy biztonságra leljenek Európában.
Biztonságos és legális migrációs csatornákra, és arra lenne
szükség, hogy az emberi méltóságukat tiszteletben tartsák.
*Noor nevét a kérésére megváltoztattuk.
A cikk ma jelent meg a New Internationalist-ben.
