Kutacs Evelin: Yecenia

A Katona Klub tagjai feldolgozták Levélíró Maratonunk eseteit. A született műveket december 10-én, az Emberi Jogok Világnapján mutatták be a Gödör Klubban. Kutacs Evelin Yecenia történetét dolgozta fel.

Nem merem becsukni a szemem. Nem
vagyok képes elviselni, ha mögém áll valaki, vagy, ha nem tudom, hogy mi van a
hátam mögött.  Úgy érzem, ha nem látom,
mi zajlik körülöttem, akkor valami óriási baj történhet.

Nem tudom, hogy néz ki a gyűlölet.
Nem tudom, milyen színe van. Csak a zaját ismerem, türelmetlenkedő dobbanását
és fröcsögő üvöltését. Csendje nincs neki. Ha kívül minden néma, akkor belül
dübörög hangos rohanással a vér. Annak piros színe van. Láttam a férjemét.

Nem tudom, milyen anyagi minőségű
formája van az erőszaknak. Csak durva érintésének emléke kúszik testemen egyre
fölfelé, mígnem a torkom fojtogatja. Az illatát is megjegyeztem, veríték és fém
szaga van. Rothadó lehelet bűzét tapasztotta orromba és a kiáramló, testmelegű
pára tolakodását hagyta arcomon.

Bekötötték a szemem.

A vérnek piros színe van, a szaga
pedig fémes és úgy fut ki a testből, ha utat nyitnak neki, mintha menekülnie
kellene. Mintha ott, ahol eddig volt, tovább nem maradhatna. Űzik. Aztán csak
elnyeli valami, magába szívja föld, rongy, anyagok és átlényegül egy újfajta
állapotba. Egyszer eltűnik.

Jó lenne eltűnni. Bekötötték a szemem
és megerőszakoltak. Az erőszaknak durva keze van. Addig dörzsöli vele a bőrt,
amíg az el nem kopik, és fokozatosan minden kifakul. Az ember megérzi, hogy
miből van. A test primitív kényszerzubbonya a léleknek, amiből jó volna
szabadulni, mert hozzáláncol olyan manipulatív hatalmakhoz, amik akkor feszítik
meg a fémet csupán puszta beteges perverziójuktól vezérelve, amikor csak
viszket nekik. És van, hogy nagyon viszket és van, hogy nagyon sokszor.

Egy dolog, hogy szeretsz valakit és
fájdalmasan elveszíted, egy másik, hogy idő előtt, erőszakos halált hal. Az
egyik tetézi a másikat és a gyötrelem csak növekszik benned, és mikor azt
hiszed, hogy egy hajszál választ el a végétől és ettől többet nem bírnak el az
idegszálaid, akkor tankkal gázolnak végig rajtad, hogy minden csontod
szilánkosra törjön, és ne legyen hozzá nyelved se megkérdezni, mindez kinek és
mért kell?

Bennem már nincsenek színek, sem
illatok, sem formák. Anya vagyok és mindent, ami kiszállt belőlem, egyedül a
gyermekeim képesek időnként fellibbenteni újra, mintha tényleg létezhetnének.
Őket még megmenthetem. Magamról már inkább lehántanám a terhes zubbonyt.

Téma