Kordonbontás – Nőként fogok élni

Az idei Előbújás Napja alkalmából olvassátok el egy bátor ember történetét arról, milyen amikor 37 évesen kerülnek a helyére a dolgok, és milyen érzés, amikor az ember igazán szabad lesz. Ha te is szívesen mesélnél nekünk az előbújásodról, írd meg a történetedet a kampany@amnesty.hu címre.

Tulajdonképpen
teljesen jó életem volt. Szép szőrös, jóképű fiú voltam.
Családi körülményeim az országos átlagnál bőven jobbak
voltak, felnőttként pedig nagyon jó emberek ajándékoztak meg a
barátságukkal és nagyszerű nők a szerelmükkel. Voltam gyönyörű
helyeken és környezetvédőként, az LMP alapítójaként, a
Greenpeace szóvivőjeként azt csinálhattam amiben hittem, nem is
eredménytelenül. Ha akartam lefutottam 50 kilométert a hegyekben,
és ilyenkor úgy tűnt, a világ tud rendben is lenni. Jó
házasságban éltem.

Azt gondoltam, hogy amennyire lehetséges,
boldog vagyok. 

Csak ha jött a vonat, gyakran beálltam a
falhoz, hogy ha véletlenül nem tudom kontrollálni magam egy
pillanatig, nehogy elé ugorjak.

Amióta az eszemet
tudom, etikai megfontolásokkal kellett sakkban tartanom a
halálvágyamat. Az életundort, aminek okát sose értettem,
megtanultam a létezés természetes részének elfogadni. Mint az
evezős túrán a szúnyogokat. Nem beszéltem erről senkinek, én
se értettem, segíteni úgy se tudnak, akkor meg minek szomorítsak
bárkit.

Öt éves koromból
van meg az első emlékem, hogy magamat nőként látom és hogy ez
nagyon, nagyon jó. Tízévesen próbálgattam titokban anyám
ruháit, amíg rá nem jöttem, hogy ez “nem normális”. Úgyhogy
a női létezés átkerült az ábrándozás terepére.

Bő egy éve
magamhoz vettem egy női ruhát, és nagyon gyorsan kiderült, ez egy
egyirányú utca, amiben nincs megállás. Muszáj volt. Pont.

Amikor három
hónappal később elmentem egy tanácsadásra, még mindig nem esett
le. Még mindig azt hittem, hogy csupán személyiségem női felét
hozom most egy kicsit egyensúlyba. Ami nem baj, jól esik, de azért
jó lenne tudni, meddig tart még, mi lesz a vége? Csak amikor
feltették a létező legegyszerűbb kérdést, hogy ha szabadon és
félelem nélkül választhatnék, hogy kelnék fel másnap:
férfiként vagy nőként? Akkor esett le. Sírtam, és percekkel
később böktem ki: hát nőként. Egész életemben ezt akartam,
csak mivel a női létezés szemmel láthatóan nem tartozott a
lehetséges dolgok közé, ezért jól elfojtottam. Minek fájdítsam
a szívem valamivel, amihez nem vagyok elég szabad?

Hát egyszerre az
lettem. A feleségem az elférfiatlanodásom miatt elhagyott,
szabad voltam, és amiről mindig azt gondoltam, hogy egy semmire nem
kötelező izgalmas, ártatlan fantázia, az az akaratom, a
legerősebb vágyam lett.

Másnap délelőtt
tíz órára biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Hormonterápia,
névváltoztatás, miegyéb. Világos volt, bármilyen ijesztő
következményekkel is járt: a tetszhalott gyengébbik nem (haha!)
30 év után kiásta magát és néhány kecses, határozott
mozdulattal kidobta a férfit. Nekem pedig nem volt már más
választásom.

Ráment a
házasságom, még nem tudni hány barátságom, bő egy éve
radikális magánéleti és egzisztenciális válságban élek, a
férfi privilégiumok sorát adom fel, bizonyára a legfurább és
legnehezebb helyzetben élő kisebbséghez, a transzneműekhez
csatlakozom, nyakig ülök a félelemben, és egy percre nem
kérdőjeleződött meg, ez az én utam, és nem tudok nem
csodálkozni: ilyen jó dolog élni? Nyom nélkül elmúlt a
halálvágyam és az életundorom, és kiderült: élni hihetetlenül
jó. Az elvesztett férfi privilégiumok helyett részese lettem a
női szolidaritásnak. Őszintén sose értettem, miért féltik az
emberek az életüket. Kicsinyes, buta dolognak tartottam. Most
értem.

Ilyen jó dolog
élni? Ezt csak én nem tudtam eddig?

Vajon meg fogom
egyszer szokni?

És hát arra is
gondolok, hogy mennyivel, mennyivel jobb lett volna mindenkinek, ha
szűkebb és tágabb környezetem nem ad elegendő okot ad az
elfojtásra, ha több erőm van a szembenézéshez és már sokkal,
sokkal hamarabb a helyemre kerülök.

Akkor nem 37 évesen
kezdeném a saját életemet élni.