A Pinochet-diktatúra negyvenedik évfordulójára

Salvador Allende
1970-ben nyerte meg az elnökválasztást Chilében, miután
programjában az elesettek, a szegények védelmét tűzte ki fő
célul. A gazdaság azonban hamar romlani kezdett, ráadásul az
Egyesült Államok sem nézte tétlenül, hogy egy „újabb Kuba”
jöhet létre a kontinens latin felén. A CIA végül Augusto
Pinochet tábornokot, Allende vezérkari főnökét támogatta,
amikor a hadsereg támadást intézett az elnök ellen. (A
washingtoni beavatkozás ténye ismert volt korábban is, mértéke
azonban csak a Clinton-éra alatt válhatott közkinccsé, amikor sok
iratot
feloldottak a titkosítás alól.)

A ma elfogadott
nézet szerint Allende a szétbombázott elnöki palota romjai
között, önkezével vetett véget életének. Azonban most nem erre
emlékezünk, nem Allende kísérletét siratjuk, ami, ki tudja,
talán siratni való, talán nem. Az igazán szörnyű fejezet csak
ekkor kezdődött el az amúgy barátságos dél-amerikai ország
történelmében. A pusztítás pontos adatai máig nem ismertek, és
nem tudni, valaha megismerjük-e, mi lett azzal a csaknem 800
emberrel, akit még ma is az „eltűnt” eufemizmussal illetünk,
bár azért mind tudjuk, mi lett a sorsuk.

A legmegbízhatóbb
adatok szerint 2000-nél is többen haltak meg politikai okokból
Pinochet tizenöt éves rémuralma alatt, sokan közülük olyanok
voltak, mint Jara. Nem vettek részt közvetlenül a hatalmi
játszmákban, nem fogtak fegyvert senki ellen, csak gondoltak a
világról valamit, amit épp akkor gondolni nem volt szabad. A
zenészt sokadmagával az Estadio Chile stadionba terelték, ahonnan
nem jutott ki élve. Többekkel együtt megkínozták, majd megölték.
Rájuk emlékezünk most, a diktatúra ártatlan áldozataira, kiket
oly mélyre temettek jelöletlen sírjaikban, hogy máig nem tudunk
róluk eleget.

Téma