Leírás
Volt idő, amikor még mertem önmagam lenni. A hajam a szemembe lógott, színes ruhákat hordtam, karkötők csörögtek a kezemen. Nem akartam megfelelni – csak létezni. Aztán megtanultam, hogy sokaknak az önazonosság zavaró. Hogy a „légy önmagad” addig tart, amíg beleférsz az ő kereteikbe. A családi, társadalmi elvárások lassan megtanítottak alkalmazkodni. Csendesebb lettem. Visszahúzódóbb. Boldogtalanabb. Nem azért romlottak meg kapcsolataim, mert rosszat akartam. Hanem mert nem voltam hajlandó más életét élni a sajátom helyett. Az életemben volt két meleg férfi is, akik évekig nem merték felvállalni önmagukat. És belegondolni is fáj, mennyi időt vesz el az emberektől a félelem. A félelem attól, hogy mit mond majd valaki az utcán. Hogy kinevetik. Megszégyenítik. Megbélyegzik. De amikor valaki gyűlölettel szól a másikhoz, az nem az áldozatról mond véleményt – hanem önmagáról. Én nem akarok olyan világban élni, ahol az önazonosság bátorság kérdése. Ahol a szeretet magyarázkodásra szorul. Ahol az egyediség támadási felület. Hiszek abban, hogy mindenkinek joga van önmagának lenni.
Azért csatlakoztam az Amnesty kampányához, mert ők nem válogatnak ember és ember között. Nem mérlegelik, ki „érdemli meg” a jogokat. Mert az emberi méltóság nem jutalom – hanem alap. Teljesen mindegy, hogy valaki milyen bőrszínű, milyen testben él, kit szeret, hogyan öltözik, hogyan érzi jól magát a saját életében. Senkinek nincs joga elvenni tőle a tiszteletet. Ma is élünk egy olyan világban, ahol a nők szavát sokszor megkérdőjelezik. Ahol embereket a szerelmük miatt támadnak. Ahol a különbözőséget még mindig fenyegetésnek látják, nem értéknek. Én nem akarok ilyen világban csendben maradni.
Azért csatlakoztam, mert hiszem, hogy a változás nem magától történik. Hanem akkor, amikor kimondjuk: elég volt. Elég volt a megkülönböztetésből. Elég volt abból, hogy mások életébe avatkozunk ahelyett, hogy a sajátunkért vállalnánk felelősséget. A változás velünk kezdődik. És én a változás oldalán állok.
