Leírás
Egy furcsa lelki téli álomban vagyok most. Lehet, hogy elkeseredett vagyok a munkám nehézségei miatt. Lehet, hogy egyszerűen csak elfáradtam. Lehet, hogy kiégtem. Vagy valahol mélyen egy újratervezés történik bennem. Az is lehet, hogy az, ami Magyarországon zajlik az utóbbi években, most merített ki teljesen.
Nem tudom. De egy biztos: ingerültebb, figyelmetlenebb, szótlanabb, egykedvűbb és sokkal passzívabb vagyok, mint szoktam. Ebben a nem épp kirobbanó állapotomban talált meg az Amnesty. Nem tudom, miért pont engem — de azt értem, miért pont most. Mert most még lehet ezeknek a fontos civil szervezeteknek működni, de ott lebeg fölöttük a bárd.
Más országban az ilyen szervezetek természetes részei a társadalomnak. Nálunk viszont vannak, akik épp az ő működésüket akarják elnémítani. Pedig ilyen szervezetekre igazából csak addig van szükség, amíg az emberek nem elég tudatosak, amíg nem ismerik és nem védik meg a saját jogaikat.
Nem tudom, hogyan kerültem a látókörükbe. Talán egy dühös pillanatban aláírt petícióm miatt. De őszintén: fogalmam sincs, miért gondolták, hogy pont én legyek az egyik kampányarcuk. Lehet, hogy válaszként jött ez az egész. Mert mostanában sokat gondolkodom azon, mennyit ér egyetlen ember hangja. Van-e még értelme kiadni a dühöt a nyilvánvaló hazugságok és az elnyomás ellen, egy hazug poszt alatt. Mert néha teljesen hiábavalónak tűnik.
Amikor a fiam iskoláját egyik pillanatról a másikra jogtalanul bezárták, valami végleg megtört bennem. A biztonságunkat vették el — aljas szándékból, megtorlásként, egy piti játszma miatt, feláldozhatóként bedobva a gyerekeket. Dühös lettem és elkeseredett. Nem hittem, hogy bárminek is van értelme ebben az országban. A bíróság kimondhatja, hogy törvénysértő volt, amit ellenünk tettek – de nekünk akkor is új utat kellett keresni. A biztonságot azóta sem kaptuk vissza. És ez „csak” egy iskolabezárás volt. Közel sem annyira megrázó, mint amilyen történetek most napvilágra kerülnek. Mi legalább kaptunk lelki támogatást a szeretteinktől. De vannak olyanok ebben az országban, akiknek ennyi kapaszkodó sincs – vagy épp bestiálisabb támadás ellen küzdenek.
És mégis látom nap mint nap: ha többen mondják ugyanazt, az ellenállás még mindig képes falakat repeszteni. Az Amnesty International is ezért dolgozik – hogy ezek a hangok ne tűnjenek el. Nem politikai oldalakat véd, hanem embereket: azokat, akiket elnyomnak, elhallgattatnak, eltipornak, vagy akiken egyszerűen átgázolnak, és akiknek senki nem hisz. Amit tesznek, az fontos. Még akkor is, ha sokszor nem érezzük közvetlenül a bőrünkön. De ha figyelünk, látszik: ez a harc értünk folyik.
Úgy döntöttem, most én is teszek értük néhány lépést. És erre kérlek titeket is. Nem azért, mert minden rendben van körülöttem — hanem pont azért, mert nincs. Nem azért, mert nőként mostantól ingyen dolgozom a bérszakadék statisztikája szerint — hanem pont annak ellenére. Mert hiszem, hogy akkor is lehet — sőt, kell — kiállni valami mellett, amikor az ember épp nincs rendben. Mert pont akkor van a legnagyobb szükség az emberi jogokra, amikor nehéz hinni abban, hogy egyáltalán van jogunk a védelemhez.