Nyár elején még nem indultak el kígyózó tömött sorokban a menekültek Európa felé. Tulajdonképpen alig foglalkozott valaki is a szíriai háborúval. Nem gondoltam volna, hogy rövid időn belül ennyire aktuális lesz mesélnem mindarról amit Törökországban láttam, megéltem.
Az első itthoni hetekben úgy éreztem magam,
mint a híres dalban éneklik. „I’m an alien, i’m an alien”,
naiv voltam, azt hittem, hogy itthon is ugyanolyan tárt kapukkal,
lélekkel várják a szíreket, mint ahogy azt kinn is tapasztaltam,
ahogy Törökországban viszonyulnak hozzájuk, illetve a mi kis
önkéntes csoportunk. Hát jó nagyot tévedtem. A magyarországi,
európai helyzetet a mai napig mintha kívülálló szemével nézném
– hiszen úgy történt, hogy mire hazaértem, itt már ezek az
állapotok fogadtak, én pedig azzal a szent meggyőződéssel ültem
fel Gaziantepben a repülőre, hogy alig várom, hogy otthon legyek
és otthon is segíthessek. Erről az elképzelésemről csak annyit,
hogy november 1-jén visszaköltözöm Gaziantepbe, és egy évig
leszek önkéntes.
De a menekültekről, és főként a törökországi
menekültekről. Az árvaházban is sok szír kislányunk és
kisfiúnk volt. Amidi is közéjük tartozott, egy nyolcéves szír
kisfiú. Már az első napon észrevettük, hogy a fején égési
sérülések, hegek vannak. A dadusok zárkózottak voltak, nem adtak
sok információt a gyerekekről, így hetekkel később, véletlenül
derült ki Amidi története. Gyurmázás közben kihallotta az
önkéntesekkel folytatott beszélgetésünkből azt a szót, hogy
„Szíria”. Kiesett a kezéből a gyurma, az asztal alá ugrott,
és olyan fájdalmasan, olyan állatiasan kezdett el üvölteni, amit
még sosem hallottam gyerektorokból. Nem hiszti volt, hanem olyan
mélyről jövő fájdalom, ami elviselhetetlenül nagy egy ilyen
apró emberkéhez. Ez volt életem első találkozása egy szír
menekülttel. Ez a kisfiú, arcán, fején hegekkel, ahogy az asztal
alatt gyűrött arccal zokog.
Amidi Aleppóból származik. Egy bombatámadás
során rá és a családjára dőlt a házuk. A romok alá szorult és
napokat töltött a törmelék alatt, a robbantás egyetlen
túlélőjeként. A dadusok azt mondják, amikor elhozták az
árvaházba, még akkor is vérfoltos volt a ruhája, a sebek
némelyike pedig még vérzett. Ez évekkel ezelőtt történt, és
mégis, Amidi akárhányszor repülőt lát az égen, pánikszerűen
elbújik és önkívületben üvölt. Nehéz felfogni, hogy egy ilyen
kicsi fiúnak az egyetlen élménye, az egyetlen útravalója a
hazájáról annyi, hogy ott halt meg az egész családja, és ott
kapott a testére olyan sérüléseket, amik pedig egy életen át
emlékeztetni is fogják a történtekre.
Percekkel később előmászik az asztal alól,
ahonnan sehogyan sem tudtuk előhívni, pláne lenyugtatni. Ekkor már
csak szipog, csöndben gyurmázik tovább, a dadus aki elmesélte ezt
nekünk, kérdez tőle valamit. A kisfiú ránk emeli még vizes és
piros szemét, a kezét összeteszi, a feje mellé emeli és a fejét
ráhajtja. Most mutatja nektek, mi történt a szüleivel és a
testvéreivel, magyarázza a dadus.
Amidihez hasonló a története Aysénak. Ayse
egy, a közelében történt robbanás során elvesztette a hallását.
Neki legalább megmaradt a családja, és amikor náluk jártunk, a
szülei beleegyeztek a fényképezésbe is.
A családsegítő projektünket önerőből
kezdtük el, a suruci robbantás után kicsivel. Arra utaztam előtte
héten, autóstoppal, illetve az egyesületünk főnöke, Mister Ali
abban a kávézóban töltött el egy délutánt, abban a
kerthelyiségben, amit utána egy héttel robbantott fel egy tizenhét
éves iszlamista lány.
Az utcákon koszos, szakadt ruhákban papírzsepit
áruló és műanyagot gyűjtő kisfiúk mindennapos látványa, a
tehetetlenség, és az ijedtség, amikor már mi is el tudtunk
mellettük sétálni rezzenéstelen arccal, cselekvésre késztetett
minket. Először három családot találtunk egy félig lebontott
épületben. Két család magával menekített egy asszonyt a három
gyerekével, akinek a férje áldozatul esett Szíriában. Féltik őt,
az iszlám társadalomban egy egyedülálló nő helyzete, pláne
több gyerekkel kilátástalan. Rengeteg kisgyerek, néhány idősebb
férfi és asszonyok fogadtak minket, önkénteseket illetve a török
segítőket, akik időközben beszerveztek egy arab-angol tolmácsot,
aki egyébként szintén Szíriából menekült el.
Mindenfelé malteroszsákok, fémdarabok, rudak,
téglarakások, tégla- és mészpor. Levert vakolat, a lépcső, amin
felsétálunk, több helyen beszakadt. Ránk szólnak, hogy legyünk
óvatosak, vigyázzunk hova lépünk. A legfelső szintre, ahol egy
család még lakik, már csak pár török férfi önkéntest
engednek fel, mivel annyira nagy az omlásveszély. Kirakjuk az
ételt, pokrócokat a szoba közepére, az asszonyok mosolyognak
ránk, a gyerekek megszeppenve ücsörögnek a sarokban. Egyikőjükkel
labdázunk picit, majd sötétedéskor eljövünk. Kifelé menet az
asszonyok megszorítják a kezünket, és azt mondják, imádkozni
fognak értünk Allah-hoz.
Pár nappal később ismét elmentünk hozzájuk.
A lépcsőn lefolyó habos víz fogadott minket. A fordulóban az
egyik anyuka slaggal mosdatta a gyerekét, a vizet így tudják
elvezetni, hogy a lépcsőn lefolyik, magyarázza. Az épület újabb
szegletét ismerjük meg; egy falrészt teljesen lebontottak vagy
leomlott, azon keresztül nézzük az utcára nyíló kilátást. Ha
akarom, elérem a közeli fa lombját.
Körben ülünk az egyik családdal és önkéntes
társaimmal. Feldúlva mesélik, hogy a szomszéd feljelentette
őket, és a rendőrség elvitte a másik két családot a sanliurfai
menekülttáborba – értük pedig holnap jönnek. Nem akarnak oda
menni, félnek, mondják, nem tudják mi vár ott rájuk. Hiába
kapnak élelmet, meleg helyet, ott nem lesznek szabadok, és amíg
intézik a papírjaikat, addig évek fognak eltelni. A
menekülttáborokról köztudott, hogy egész generációk nőnek fel
a falai közt, és sokan úgy kerülnek ki onnan, hogy se írni se
olvasni nem tudnak, mert hiába van oktatás, sokuknak nem telik
füzetre, ceruzára, vagy a gyerekek sokszor az apjukkal együtt
dolgoznak.
Az épület előtt még leállunk beszélgetni az
egyik fiúval, aki lekísért bennünket. Nagyon aggódik, kedvetlen,
szomorú, ráadásul a felesége terhes, hamarosan meglesz a második
gyerekük is. Egyébként tizenhét éves, a felesége tizenöt,
fülig szerelmesek egymásba. A szomszéd aki feljelentette őket, a
kocsijával elhalad mellettünk, majd megfordul, visszajön és nagy
gázfröccsöt ad az autónak.
Mostanra már hét családunk van. Folyamatosan
gyűjtünk nekik adományokat, segítünk nekik. A még Gaziantepben
élő önkéntesek folyamatosan tájékoztatnak bennünket arról,
hogy éppen kit látogattak meg, mik a körülmények. A
feljegyzéseiket olvasva már természetes, szinte átsiklik a
tekintet, az értelem azon a tényen, hogy az összes család csonka
– valaki vagy valakik bombatámadásban, robbantásban vesztették
életüket a többiek pedig összepakolták amilyük még maradt, és
útnak indultak. Ki Németországig, ki Törökországig, pénztől,
és sok mindentől függően.
Egy családnál valóságos oltárt állítottak
Németországnak – a kisgyerekek lelkesen mutogatják a rajzaikat,
hogyan képzelik el azt a távoli országot ahol béke van, milyen
lesz a házuk, és már a német zászló színeit is sorolják.
Néhány ilyen rajz a falon lóg, körülöttük elszáradt faágakból
keret. Tudjuk, hogy sosem lesz elég pénzük arra, hogy eljussanak
Németországba.
Sokan be tudtak illeszkedni a török
társadalomba, munkájuk van, és a gyerekük arab iskolában tanul.
Itt volt lehetőségem foglalkozni jobbsorsú szír gyerekekkel is –
jó volt látni, hogy vannak épségben kimenekítettek, akik
nevetnek, tanulékonyak, szép ruhában járnak és a legjobb
körülmények közt tanulnak. Teljesek.
Mardinban ismerkedtünk meg azzal a szír
férfival, aki a mobilján mutatott nekem fényképet egy lángokban
álló házról. Ennyi maradt az otthonából. Az erkélyén állunk,
kávézunk amikor ezt meséli, és hogy a hegyeken túl már Szíria
van. Néha lát füstfelhőt gomolyogni, onnan tudja, hogy valahol
megint robbantottak. Délutánonként itt álldogál, szorongatja a
kávéspoharát és tehetetlenül nézi, éppen honnan törnek föl a
hazájából a füstfelhők.
Egyébként nagyon, szívszorítóan segítőkészek.
Egyik stoppolásos utamon például egy öreg szír bácsi vett fel
minket egy rozoga autóval. Meghívott minket ebédelni, és amikor
kiszálltunk a kocsijából, sokat matatott a kesztyűtartóban, majd
a kezünkbe nyomott száz török lírát (kb.10.000 ft), és megkért
minket arra, hogy ebből utazzunk tovább, nagyon félt minket. A
pénzt sehogyan sem tudtuk visszaadni neki, ezért amikor a táskánkat
vettük ki a kocsiból, beejtettük a csomagtartóba, ahol majd
később megtalálja.
A következő történetet csak másodkézből
mesélem el: néhány önkéntes társam egy szír családot ismert
meg urfai útja során. A kisfiúk zárkózott, mogorva és zavaros
tekintetű volt, nem állt velük szóba, és a szemkontaktust is
kerülte. A családfő elmesélte, hogy a kisfiút elrabolták
Szíriában és váltságdíjat követeltek érte. Heteken át
tartották fogságban, amíg a család eladta mindenét hogy ki
tudják fizetni az emberrablókat. A gyereküket vissza is kapták,
de sosem mesélt arról, mi történt vele, és azóta viselkedik
így. Aztán átjöttek Törökországba. Képtelenek voltak ott
maradni.
Ilyen sűrű két hónap után nehéz volt
hazaérkezni. A pécsi állomáson pedig már az első itthon töltött
hetemen beálltam önkénteskedni, hiába terveztem úgy hogy pihenek
egyet. Egyszerűen nem bírtam otthon ülni és csak követni az
eseményeket.
A menekülteket minden reggel kilenckor hozták
rendőri kisbusszal Röszkéről, majd délután egy órakor tovább
utaztak Budapestre, onnan pedig Debrecenbe. Micsoda értelmetlen kör.
És ezt a kört senki sem magyarázta el nekik. A határon egy magyar
nyelvű szöveget kaptak, amiben mindez le volt ugyan írva, de
semmit sem értettek belőle, nekünk kellett lefordítanunk és
elmagyarázni. Gyakran kérdezték meg tőlem, hogy egyáltalán
milyen városban is vagyunk most. A padkán, a bokrok alatt muszlim
hidzsábos (fejkendős) nők ültek egy sorban, karonülő gyereküket
etették – szerencsére tudtunk bébiételt is adni nekik az
adományokból. Mások a napon felmelegített vízű műanyag
kádakban mosdatták a gyereküket. Rossz időben vízforralóval
melegítettünk nekik vizet. Itt ismerkedtem meg sok mérnökkel,
tanárral, egyetemistával, és egy szakáccsal, aki segített nekem
paradicsomot szeletelni. Cigarettát sodortunk szír és magyar
srácokkal, és a fák alatt cigarettáztunk. Wifit kerestünk olyan
embereknek, akik hónapok óta nem beszéltek az otthon maradókkal.
Olyan dolgoknak jártam utána, minthogy a telefonfülkék euróval
is működnek, afganisztáni hívás esetén a percdíj hétszáztíz
forint.
Mindent megköszöntek, mosolyogtak, hálásak,
többször azt mondták, milyen kedvesek a magyarok. Várjátok ki a
végét. Rajzoltak nekünk krétával aszfaltképeket „thanks for
hungarian people” felirattal. Páran már voltunk a Keletiben,
tudtuk, mi vár rájuk, ők pedig nem is sejtették. Akárhányszor
megfordultam a Keletiben, attól rettegtem, hogy az aluljáróban, a
szemétben, koszban, büdösben, embertelen körülmények közt
ismerős arcot látok meg, valakit, akit Pécsett ismertem meg,
mondjuk akivel együtt hülyéskedtünk vagy egy anyukát a
kisgyerekével akinek együtt kerestünk sapkát. De nem volt mit
tenni. Minden délután feltettük őket a vonatra, mosolyogtunk és
integettünk nekik. Sokukkal tartom a kapcsolatot Facebookon, ők már
Németországban vannak. Nekik sikerült.
