Lázadók, akik 2005 májusában részt vettek az andizhani tömeges zavargásokban, a legfelsőbb bíróság előtt
Még
mielőtt felszáradt volna a vér az utcákon, a hivatalos
titoktartás homálya borult a Babur térre. Egy évtized elteltével
sem lehetünk biztosak abban, pontosan hányan haltak meg aznap. A
tömegsírok létezését, amelyek emberi jogi aktivisták elmondása
szerint Andizhan különböző részein találhatóak, sosem ismerték
el hivatalosan. Független nemzetközi vizsgálatra nem került sor,
a gyilkosságokért pedig senkit sem vontak felelősségre.
Ehelyett
az üzbég hivatalos szervek lankadatlanul üldözik azokat, akikről
azt gyanítják, hogy részt vettek a tiltakozáson. Diloromot és
sok száz társát igazságtalan tárgyalások során ítéltek el,
olyan vádak alapján, mint például az alkotmányos rend
megdöntésére tett kísérlet. Diloromot megkínozták és jelenleg
is 18 éves börtönbüntetését tölti.
Az
andizhani mészárlás óta eltelt évek során Üzbegisztán mindent
megtett azért, hogy kiérdemelje az emberi jogok brutális
megsértőjének járó címet. Az Amnesty International egy
közelmúltban megjelent, az erőszakkal kikényszerített
vallomásokról szóló jelentésében (Titkok
és hazugságok: kínzással kikényszerített vallomások
Üzbegisztánban)
megállapította,
hogy a kínzás mindennapos része az igazságszolgáltatási
rendszernek. Az ország biztonsági erői többek között
elektrosokkot, nemi erőszakot és szexuális megaláztatást
használnak arra, hogy kierőszakolják a “vallomásokat”,
illetve mások gyanúba keverését. A kínzások során
kikényszerített bizonyítékokat rendszeresen felhasználják a
bíróság előtt, hogy így ítéltessenek el embereket.Az
Egyesült Államok, Németország és az Európai Unió más
tagállamai az égbekiáltó és példátlan visszaélések ellenére
is szemet hunynak Üzbegisztán ténykedései felett. Nem az emberi
jogokat tiszteletben tartó intézkedések kerülnek előtérbe,
amelyekkel nyomást gyakorolhatnának erre a stratégiai okokból
fontos országra, hanem a nemzetbiztonsági, politikai és a
hadsereg érdekei
határozzák meg külpolitikájukat.
Az
andizhani vérengzést követően az Európai Unió fegyverembargót
és más célzott szankciókat vezetett be, követelve, hogy
Üzbegisztán hatékony
vizsgálatot folytasson le.
2009 októberében azonban megszűnt az embargó, anélkül, hogy
szóba kerültek volna a vizsgálat eredményei. Utoljára szintén
ekkor került sor arra, hogy az EU külügyminisztereinek napirendjén
szerepelt Üzbegisztán emberi jogi teljesítménye.
Az
Egyesült Államok kormánya szintén követelte a vérengzés
kivizsgálását. 2012 januárjában azonban megszüntette az
Üzbegisztánnak juttatott
katonai támogatás korlátozását. A korlátozásokat eredetileg
2004-ben vezették be, részben az ország emberi jogok területén
nyújtott teljesítménye miatt. Az idei évben a két ország közt
fennálló katonai viszony – egy ötéves katonai együttműködési
egyezmény eredményként – jelentősen megerősödött. Tavaly
januárban az Egyesült Államok 328 katonai járművet bocsátott
Üzbegisztán rendelkezésére terror- és drogellenes műveletek
támogatására.
Szintén
januárban került arra sor, hogy Nisha Biswal, az Egyesült Államok
helyettes külügyi államtitkára kifejtette, – amikor megkérdezték,
az Egyesült Államok miért nem ítéli el határozottabban
Üzbegisztán emberi jogok elleni visszaéléseit – hogy az Egyesült
Államok “a nyomásgyakorlás, partneri kapcsolat és bizonyos
mennyiségű stratégiai türelem megfelelő keverékét alkalmazza
annak érdekében, hogy változást tudjon elérni.”
A
stratégiai türelem szimbolizálja, hogy az Egyesült Államok
nagyobb hangsúlyt helyez bizonyos elnyomó kormányokhoz való
viszonyának ápolására a katonai együttműködés, a hírszerzési
információk megosztása és a “terrorellenes harc”
operatív katonai támogatása érdekében, mint az emberi jogok
tiszteletben tartásáért.
Üzbegisztán
közelmúltbeli története azt sugallja, hogy az “erőforrások
és a befolyás” óvatos egyensúlyozása azt jelenti, hogy nem
fordítanak sok politikai tőkét az emberi jogokra, hogy nehogy
véletlenül megbántsanak egy kulcsfontosságú
geostratégiai helyen lévő
szövetségest.
Az
Egyesült Államok nincs
egyedül ezzel. A
katonai kapcsolat Üzbegisztánnal létfontosságú Németország
katonai műveleteihez is Afganisztán területén. Németország 2014
novemberében megújította egy termezi katonai légi támaszpont
bérleti szerződését, hogy biztosíthassa az Afganisztánban
állomásozó német csapatok ellátását.
A
gazdasági érdekek
szintén
szerepet játszanak. Márciusban német cégek egy 3
milliárd amerikai dollár értékű
befektetési megállapodást írtak alá üzbég állami cégekkel. A
Germany-Uzbekistan Business Council (Német-Üzbég Kereskedelmi
Tanács) a megállapodás létrejötte előtt ülésezett első
alkalommal, amelyen több mint 50 vezető német cég vett részt.
A
stratégiai türelem tehát katonai és biztonsági szempontból
kifizetődő, de a “valóságalapú diplomácia” során az
Üzbegisztán emberi jogok terén nyújtott teljesítményére
irányuló kritikák egyre halkulnak.
Islam Karimov, Üzbegisztán elnöke
Az
üzbég hatóságok a kínzások elkövetését meggyőzően
alátámasztó bizonyítékok ellenére továbbra is arcátlanul
tagadják az emberi jogokkal való visszaéléseket. Sem Islam
Karimov elnök, sem más magas beosztású tisztviselő nem ítélte
el nyilvánosan a kínzást. A kínzást ritkán büntetik
megfelelően. A kormány hivatalos adatai szerint 2010 és
2013 közt 336 panasz
érkezett kínzásról. Ezek azonban mindössze hat eljáráshoz és
11 rendőr elítéléséhez vezettek.
Üzbegisztánban
ma nem gyülekeznek az emberek a Babur téren, hogy megemlékezzenek
a halottakról. Akik megkísérelnének nyilvánosan megemlékezni az
andizhani mészárlásról, megtorlástól kell tartaniuk. Az
újságírók és bloggerek, akik
felemelik a szavukat,
súlyos következményekkel számolhatnak. Az emberi jogi aktivisták,
akik a mészárlás független nemzetközi kivizsgálását
szorgalmazzák, célpontokká válhatnak.
Az
üzbég hatóságok kísérletei ellenére, hogy elhallgattassák a
kormány bírálóinak hangját, a történelmet nem lehet letagadni.
A nemzetközi közösség nem hallgathatja tétlenül az üzbég
kínzókamrákból előtörő sikolyokat, és azokat a bátor
hangokat sem hagyhatják figyelmen kívül, akik továbbra is
igazságot követelnek.
Forrás: Aljazeera.com (http://www.aljazeera.com/indepth/opinion/2015/05/uzbekistan-forgotten-massacre-150512051446529.html)
