2015. június 23. és 26. között megtartottuk az Emberi Jogi Nyári Táborunkat. Négy nap, három éjszaka Balatonakalin; gyerekek Lucfalváról, Rimócról, Pétervásáráról, Nagykörűről, Pécs-Somogyból, Pécs-Meszesről, Szegedről, Tiszaszigetről; gimnazisták Sajókazáról, Alsózsolcáról, Vácról, Budapestről.
A harmadik és a
negyedik nap:
Minden a harmadik
napon dől el. Sikerült-e a gyerekeket megismernünk, bíznak-e
bennünk, lehet-e a két napja még ismeretlen felsősökből
önműködő csoportokat alkotni, értik-e mit jelent az, hogy
gyűlölet nélküli világban szeretnénk élni? Akarják-e
összerakni úgy az előadást, hogy az működőképes legyen
közönség előtt is? Le tudjuk-e győzni a Balaton csábítását,
míg elkészül a nagy mű?
„A harmadik nap fő
projektje a délutáni „Gyűlölet nélküli világban szeretnék
élni” témájú előadás volt. Csoportokat alakítottunk
aszerint, hogy ki mivel – színjátszással, rajzolással vagy az
események dokumentálásával – szeretne foglalkozni. Így jött
létre egy színjátszós, egy papírszínházas, egy
díszlettervezéssel foglalkozó, egy akció és egy dokus csoport. A
színjátszósok egy emberfiú és egy halfiú viszontagságait adták
elő, amit a lányok tánccal, a fiúk pedig énekkel kísértek. A
papírszínház a balatonfenéki büfé lakóinak harcáról és
békekötéséről szólt” – foglalta össze az eseményeket Rácz
Eszter és Petrás Zsuzsi képzőnk.
Ilyenkor a színészek
csoportján van a legnagyobb nyomás, hiszen az ő ötletük nyomán
indul meg a díszletgyártás, ők nevezik el az előadást, ami
alapján elkezdjük írni a szórólapokat. „A világ
megváltoztatásának jogát fenntartjuk” – ez lett a cím, de
nem volt könnyű dolguk a képzőknek. Tavaly a gyerekek nagy része
ismerte egymást, hozzá voltak szokva a közös munkához. Ennek a
hiánya meglátszott a munkafolyamatokban. Nehéz egy irányba
haladni, ha mindenki más-más ötlettel áll elő, az egyik színész
tízéves, a másik meg tizennyolc. Így végül az előadás alapja
egy jelenetfüzér lett, ahol minden vállalkozó kedvű gyerek
bemutathatta, ő milyen gyűlölettel teli szituációkkal
találkozott. Ehhez zárkóztak fel a kellékekkel és a
szórólapokkal, plakátokkal a díszletesek. Készült cápauszony a
főszereplő cápafiúnak, szövegbuborékok a facebook-kommunikáció
bemutatására, óriásplakát és miniszórólap a potenciális
nézőknek, akiket a gyanútlan strandolókból gyűjtöttek az
akciócsoport tagjai látványos plakátsétáltatásukkal.
Ami tőlük
függetlenül működött, az a dokumentalista és a papírszínházas
csoport volt. Előbbinél a képzők megtanították a gyerekeknek,
hogyan kell használni a kamerát, hogyan érdemes fotózni és miért
nem fénnyel szemben; és megbeszélték, mik azok a kérdések,
amiket szívesen megkérdeznének egymástól. Nem várható el
ilyenkor mestermű, hisz van olyan diák, aki életében először
fog a kezében ilyen masinát, viszont nekik köszönhetően lesznek
minden évben olyan képek, felvételek, amiket egy felnőtt,
gyakorlott kéz nem tudna olyan hitelesen rögzíteni. Voltak, akik
lelkesen interjúztattak minket, időnként nyilván fénnyel
szemben, máskor éppen jól; a fotósok pedig kattogtattak itt is,
ott is. Három kamerát használtunk, és a háromból kettőnek
dolgozzuk fel jelenleg is az anyagát. A harmadikon rögzített
anyagok áldozatául estek a technika idegennyelvű ördögének,
mert mint most már mindenki tudja, aki nem érti a nyelvet, az nem
egy képet töröl, hanem mindet. Sebaj, mindenki abból gazdálkodik,
ami maradt neki.
Az év újítása a
papírszínház volt. Ezt az új módszert a Csimota Kiadó mutatta
meg nekünk. Fakeretben lapok vannak, amiket diavetítő módjára
lapoz a mesélő. A nézők látják a rajzokat, a mesélő olvassa a
rajzok hátuljára írt mondatokat, és készen is van a mese. Ez az
alap. Ehhez képest nekünk nyilván nem volt fakeretünk, viszont
volt egy lelkes rajzoló-mesélő gárdánk, akik 240 perc alatt
megalkották Balatonfenék lakóinak történetét. Mert van egy
hely, Balatonfenék, ahol a gyümölcsök, a zöldségek és a
kolbászok régóta rosszban vannak a kapitánnyal és a
komornyikjával, de aztán valamiért mégis kibékülnek és
boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hogy miért békülnek ki, azt
majd mindenki megtudhatja a mese publikált és profi papírszínházzá
alakított változatából; illetve a kisfilmekből. Csak is kis
türelem kell még hozzájuk!
Tehát, egy kétszer
90 perces délelőtti és egy 60 perces ebéd utáni foglalkozás
után olybá vettük, hogy készen állunk a strandra. Nem csak a
Balatonra, amit most már igazán megérdemelnek a gyerekek, és a
jó időnek köszönhetően nem csak térdig; de arra is, hogy idén
is bemutassuk a tudományunkat.
A gimisekből álló
akciócsoport látványos, stílusos, humorral teli és vidám
csalogatójának köszönhetően 45-50 fő nézőnk lett. Külön
öröm, hogy a tavalyi hagyományokat követve, idén is nézőink
között köszönthettük a táborhely másik táborozó csapatát is
az érdeklődő kisgyerekes családok mellett.
Ilyenkor szorul
össze a képzési koordinátor torka, hogy igenis van értelme az
emberi jogi oktatásnak, az elgondolkodtatásnak, az összefogásnak;
mert a gyerekek ki tudnak állni, be tudják és be is akarják
mutatni másoknak, hogy mit jelent nekik mindaz, amiről
beszélgettünk; s képesek elérni azt is, hogy mások meg is
akarják ezt hallgatni, megadni a lehetőséget arra, hogy talán
rájuk is hatni fog kicsit.
Jól sikerült az
előadás. Bátrak és ügyesek voltunk. Előbb a mese a
balatonfenékiekről, két-három nagyobb nevetéssel és színházi
csönddel; aztán a jelenetfüzér elgondolkodott arcokkal, nagy
tapssal; végül pedig a második nap óta folyamatosan aktív,
önszerveződő, önjavító, maximalista tábori dalírókkal, akik
előadták a zeneileg több műfajt is magába olvasztó nótát
arról, hogy miért jó nekünk együtt. Nagy taps, büszke kicsik és
büszke nagyok, elégedett, de csodálkozó közönség – merthogy
ritkán téma a gyűlölet nélküli világ, főleg így a strandon.
A buliban minden
táborlakót szívesen láttunk, és megadtuk a módját a
táncolásnak. A parketten már egyértelművé vált, hogy idén is
szövődtek barátságok, diákszerelmek; a levelek tanúsága
szerint pedig mindenki köszöni, jól érezte magát, hiányozni fog
neki a levél címzettje, mert jó barátok lettek, örülne, ha még
találkoznának, szomorú, hogy el kell válniuk egymástól, hogy
kevés volt ennyi idő, és mennyire jó, hogy megismerkedtünk.
Nekem ez az egyik
legkedvesebb képem az eddigi táborokból. Képzők, ahogy bőszen
írnak, nehogy kihagyjanak valakit; saját mentoráltjaiknak
külön-külön, de mindenkinek egy kicsit; az összpontosok és az
ejbisek (Emberi Jogi Barát Iskola diákjai), akik még a képzőknél
is szorgalmasabban írnak a kisebbeknek, a „fiaiknak és
lányaiknak”, és persze a legszebb, hogy a kicsik is rajzolnak,
színeznek, írogatnak a nagyobbaknak, a képzőknek és még nekem
is.
És persze, nagyon
fontos, hogy koordinátorként sikerült úgy megszervezni a tábort,
hogy megint nem esett baja senkinek, hogy megint sikerültek a
programok, hogy a kisebb hiányok ellenére idén is nagyobb volt a
mérleg „ez de jó volt” oldala, hogy a negyedik napi Norvégminta
Fesztiválon való debütálásunk is sikeres volt, és a kicsik
imádták az ottani programokat is, hogy mégsem kellett kifizetnünk
a 67 párnahuzatot…, de emberként az esett legjobban, hogy megint
sokszor nevettettem meg a gyerekeket, megint sikerült mindenkivel
mindent megbeszélni, és hogy Marika azt írta, hiányozni fog neki
a humorom.
Szóval idén is
véget ért az Emberi Jogi Nyári Táborunk, és én nagyon úgy
láttam, hogy sikerült a négy szó összes asszociációját
megélnünk. Köszönet ezért a Norvég Civil Támogatási Alapnak,
a Brit Nagykövetségnek, a projektet segítő tanodás mentoroknak,
szülőknek, a gyerekeknek, és legfőbb köszönet annak a 12
képzőnek, akik nélkül mindez nem működne ilyen hitelesen,
színvonalasan és emberi jogi szellemben gazdagon.
