2015. június 23. és 26. között megtartottuk az Emberi Jogi Nyári Táborunkat. Négy nap, három éjszaka Balatonakalin; gyerekek Lucfalváról, Rimócról, Pétervásáráról, Nagykörűről, Pécs-Somogyból, Pécs-Meszesről, Szegedről, Tiszaszigetről; gimnazisták Sajókazáról, Alsózsolcáról, Vácról, Budapestről.
Az
NCTA által támogatott Te, én, mi és az emberi jogok tanodai
keretek között elnevezésű projektünknek köszönhetően 2015
áprilisa és júniusa között hét tanodában tartottunk
érzékenyítő és előítélet-mentesítő képzéseket. A
foglalkozáson rendszeresen és aktívan részt vett diákokat hívtuk
meg táborunkba, azaz 8-8 diákot tanodánként. Hozzájuk
csatlakoztak mentorként az Emberi Jogi Barát Iskoláink diákjai és
az Összpont elnevezésű emberi jogi versenyünk győztesei. Velük
és a képzőkkel indultunk útnak az ország különböző
pontjaiból 23-án kora reggel, hogy aztán Budapestről együtt
vonatozva érkezzünk meg Balatonakaliba, az árnyas, faházas
Balatonakali Gyermektáborba.
Négy
napba nem fér bele minden, de amit tudtunk, megtettük; és amit
szerettünk volna, megkaptuk.
Az
első két nap:
24-én
ismerkedtünk. Ismerkedtek a szobatársak, háztársak, kis csapatok,
nagy csapatok. Játszottunk együtt mindannyian, csoportokra is
osztódtunk, hogy a névtanulás könnyebb legyen; és egész este
folyamán próbáltuk elérni, amit a képzések első alkalmával
is: a gyerekek örüljenek egymásnak, nekünk, érezzék magukat
biztonságban, és legyenek nyitottak a programokra.
Persze
először nem mindenki örült az idegeneknek a szobában, és az
első esti derült égből jövő tábori diszkó – egy másik
táborozó csoport szervezésében – megnehezítette a tervek
kivitelezését, de nagyjából sikerült kialakítani az
Amnesty-tábor hangulatát. „Mert nem az a baj, ha konfliktus van,
ha valaki nem szimpatikus elsőre; hanem az a baj, ha ezen meg sem
próbálsz változtatni.” Megpróbáltak, és éjfél után
kicsivel már szinte mindenki aludt.
Nehéz
feladat összehangolni a különböző igényeket, összerakni úgy a
szobabeosztásokat, hogy mindenkinek tessen, s táborvezetőként
megfelelő hozzáállással fogadni a hírt: 67 párnahuzat nincs
meg. Hova lett? Mikor volt meg? Elindítani a nyomozást, keresni,
kutatni a kukákat, újra és újra rákérdezni mindenkinél, hogy
látta-e, tud-e róla. S végül beletörődni, hogy nem az első
este fogjuk megoldani ezt a problémát; jó éjszakát kívánni
minden kicsi Sherlocknak és Holmesnak, és belekezdeni a másnapi
programok tervezésébe.
Mert
a másnap volt a nagy és zsúfolt nap, amikor mindent szerettünk
volna: Oláh Gergőt, Élő Könyvtárat, UCCU-t, emberi jogi
akadályversenyt és persze Balatont, napsütést, strandolást.
A
reggel már sokat elárult a napról, a fürdőzést kihúztuk a
listáról; a reggelifelelősökkel megterítettük az asztalokat, és
bejelentettük: 10 óra körül jön Oláh Gergő! Jó! Akkor
énekeljük el a Törj ki a csendbőlt, és gyűjtsünk
kérdéseket Gergőnek!
Végül
Gergő egy kis késéssel érkezett, így rögtön bele is vágtunk a
nagy beszélgetésbe. „Hány éves vagy, van családod, milyen
érzés volt nyerni, milyen zenét szeretsz, hogy hívják a
gyerekeidet, melyik focicsapatnak drukkolsz? Majd, milyen érzés
volt közmunkásból ismert énekessé lenni, diszkrimináltak valaha
azért, mert roma vagy, szereted a cigányokat? És Gergő, illetve
Geri, mindenre válaszolt, olyan őszintén, ahogy tavaly is,
nyitottan, nevetve, elgondolkodva, kedvesen; többször meghatóan.
Beszélt arról, mennyire fontos neki, hogy ő Apa, és arról is,
milyen fontos, hogy a cigány hagyományokat ismerjük és
foglalkozzunk a kultúrával. És mindenkinek kell, hogy legyenek
álmai, céljai; és bátornak kell lenni, amikor eljön a pillanat,
bízni és hinni kell magunkban.
A
beszélgetés után, kihasználva a rendelkezésünkre álló maradék
egy órát, Geri gyorstalpaló tánctanfolyamot tartott nekünk. A
gyerekek és a képzők egyaránt tapsoltak, doboltak, s próbálták
követni a ritmust, kisebb-nagyobb sikerrel. Végül Geri felkérte a
gyerekeket, hogy legyenek bátrak, és mutassák meg, mit tudnak. Meg
is mutatták. Dombi Gergő, tiszaszigeti ifjú énekelt nekünk
egyet, s mi rácsodálkozva hallgattuk, hogy mennyire ügyesen,
magabiztosan és bátran teszi ezt. A ki mit tud-ot Oláh Márió,
Minyák Niki és Farkas Marika folytatták tánccal, amit egy nagy
össztánc és a búcsúfotózások követtek. Mindenki hazavitt egy
képet Gerivel.
Ebéd
közben megszületett a következő döntés: lemegyünk a strandra,
de nem megyünk bele a vízbe.
Le
is mentünk, és az UCCU önkénteseivel kiegészülve letáboroztunk
a strand sarkán, a sekély víznél. Természetesen a csapat fele
nem elégedett meg a szem adta élményekkel, és hamar lekerültek a
cipők, szandálok, felgyűrődtek a nadrágok, és elindult a
pocsolás. A nap hol kisütött, hol elbújt, a tábor legkisebb
kicsije, Orsós Krisztofer pedig hol szófogadóan vacogott a vizes
gatyáját szárítgatva a parton; hol nem teljesen szófogadóan
pocsolt újra teljes önátadással.
Fél
kettőkor, a következő spontán döntés után, belekezdtünk az
akadályversenybe. Gyorsan szétosztottuk a gyerekeket négy
csoportba: szerelem, család, utca, iskola. A képzők vezetésével
a csoportok átbeszélték, milyen konfliktusok adódhatnak a fenti
témákban, és közösen fel is állítottak egy-egy jelenetsort.
Mit jelent, ha mindig mindent a legkisebb testvér kap? Mit láthat
egy tizenéves este az utcán? Milyen az, amikor az apád elutasítja
azonos nemű szerelmedet? Milyen az, amikor egy osztály arról
vitatkozik, hogyan nem kéne gyűlölni egymást?
A
bemutatók után megérkeztek az Élő Könyvtár tagjai is, és
meghoztuk a nap legnagyobb döntését: maradunk a parton, és kis
csoportokba osztva tartjuk meg a foglalkozásokat. Az UCCU önkéntesei
a kisebbeknek tartottak roma identitás foglalkozást, a többiek
pedig 5-6 fős csoportokban kölcsönözték ki a könyveket, a
transznemű lányt, a hajléktalant, a volt drogost, a meleg fiú
anyukáját, a meleg fiú testvérét, a nem ivó alkoholistát.
A
tábor szervezésénél szempont volt, hogy más szervezeteket is
mozgósítsunk. Ugyanakkor aggódtunk is, hogy ez mennyire tud
működni tábori környezetben. Mennyire lesznek befogadóak,
érdeklődőek a gyerekek.
Nem
kellett csalódnunk. Bár a kicsiket nehezebb volt lekötni, a
nagyobbak minden elvárásunkon felül, nyitottan és kíváncsian
fogadták a vendégeket. Udvariasan és bátran kérdeztek,
figyelmesen hallgatták a könyvek történeteit; érezhető volt,
hogy itt most valami olyan történik, aminek hosszútávon is
meglesz a hatása. Nagyon büszkék voltunk rájuk, és megint
bebizonyosodott, hogy az élő könyvtár az egyik leghatékonyabb
érzékenyítési módszer.
A
vacsora alatt megbeszéltük, hogy a kisebbeknek kiscsoportos
foglalkozásokat fogunk tartani, míg a nagyobbak részt vesznek az
UCCU-sok roma identitás óráján, majd a menekült témáról szóló
foglalkozáson. Így is lett. A kisebbek kitöltötték az emberi
jogi teszteket, keresztrejtvényeket, a képzések alatt készített
tablókkal kidíszítették a falakat, rajzolgattak; négy ifjú
titán pedig nekiállt elkészíteni a tábori dalt.
Az
éjszakába nyúló megbeszélésen három programot emeltek ki a
gimnazisták: Gerit, az Élő Könyveket, a menekültes foglalkozást.
Elgondolkodtak, többek lettek. Ők mondták.
Folyt.
Köv.
