Tanoda Híradó – a Lucfalvai Tanoda bemutatása

A Nógrád Megyei Cigány Kisebbségi Képviselők és Szószólók Szövetsége fenntartásában működő Lucfalvai Tanodában is megtartottuk a képzéseket. A magyar, szlovák, cigány és szlovén lakosságú, gyönyörű kis falu orvosi rendelőjének oldalsó két szobájában 15-20 fiatal várt minket rendszeresen; akikből később öten a táborba is elkísértek minket. A következőkben Hervoly Vanda és Zsúdel Gábor képzőink – a Dr. Ámbédkar Iskola pedagógusai – mutatják be az első három alkalom tapasztalatait.

2015.
április 24. Első alkalom

Már a
budapesti képzésen felfigyeltünk a csodás nevű településre és
nem csalódtunk, simán laknánk is ott. Az ablakdíszekről és a
kiszűrődő jó hangulatú gyermekzsivajról, zenéről tudtuk, hogy
jó helyen járunk. Érezhető volt már a belépés pillanatában,
hogy minta-tanodába érkeztünk: felszerelt infó terem, a falakon
temérdek fotó az eseményekről, foglalkozások, táborok
produktumai, fotókiállítás a helyiekről.

Fél
órával korábban érkeztünk, ami azt eredményezte, hogy
elkezdtünk beszélgetni a fiatalokkal (honnan jöttünk, hány km,
hány busszal, milyen hosszú a körmöd, miért ekkora a szakállad,
hányadikos vagy, mi szeretnél lenni, miért jöttetek, mi lesz ma,
mi az az Amnesty). A srácok el-el szaladtak a tesóikért, barátért,
vagy épp később jöhettek el az iskolából. Elcsúsztunk a
kezdéssel. Az érdeklődés meglett, de hiba, hogy nem volt
meghatározott „most elkezdjük” pillanat.

Többeket
a facebookból mozdítottunk ki. Aztán újabb és újabb érkezők,
kör-nagyítás, bepillantások és kiszólások a nyitott ablakon
közepette sodródtunk a mondj egy számodra kedves állatot a
keresztneved elé játékig. Előtte mutatkoztunk be röviden és
elmondtuk, hogy az Amnesty International magyarországi szervezetétől
jöttünk, megbeszéltük, hogy mit jelenthet a két szó amnesztia
és internacionális (aranyos megjegyzés volt: Lucfalva olyan kicsi,
hogy nincs is a térképen). Innen jött, hogy hány országban hány
ember tagja a szervezetnek és hogy a 4 alkalommal, amikor
találkozunk, az emberi jogokkal foglalkozunk majd (utóbbiba már
nem mentünk bele). Miután állandósult a létszám már
lendületesen haladhatott a gyakorlat. Igaz, már ekkor fél órás
csúszásban voltunk. Kedvesen ugratták egymást, ajánlottak
állatokat társaiknak (pl. majom Dávid, kukac…), néha
odaszóltak, meglökték a mellettük ülőt, de nem volt sértő,
inkább játékos. Mi azért jeleztük, hogy fontos egymásra
odafigyelni. Látszott, hogy jól ismerik egymást, rokonok,
testvérpárok, jó barátok.

Épp jókor
jött a névtanulós játék labdás verziója, így mozoghattunk.
Igazi tisztelet-dobásokat láthattunk, igazi szemkontaktusokkal és
érezhető volt, hogy nem először találkoztak ilyen típusú
játékkal, mellettem egyikük meg is jegyezte, „na ez a
memóriánkat fejleszti”.

A Mondd
meg te is egy körében a családhoz kapcsolódó állításokat
fogalmaztunk meg. Rövid eszmecsere kezdődött akkor, amikor
kiderült, hogy nekünk csak egy tesónk van, a tanodásoknak meg
több (a nagycsaládot értékként tekintjük és a gyerek túlzott
önkritikus állításait is mindig pozitívra fordítjuk).

Eljött a
„légyszi figyeljünk egymásra” pillanat, amikor bevezetődik a
feltartott kéz, amit itt a gyerekek jól ismernek (itt ők is emelik
a kezüket), pillanatok alatt elcsendesedtek és „figyelem-üzemmódba”
kapcsoltak.

A Fúj
fújt mi Esik eső azokra kezdettel játsszuk és mint mindig most is
megvolt a kedves és kedvenc játék szint. A csoport maga adta és
hozta azt az igényt, hogy ne mondjunk olyan állítást, ami sértő
vagy intim (ki kamatyolt már? engem zavar, ez kellemetlen nekem csak
ki kellett hangosítani az egyik lányunkat, hogy mindenki számára
elfogadott és világos legyen a kérés). Így a tisztelet és az
egymásra figyelés is helyet kaphatott két mondatban.

A Hazudós
játékot kihagytuk (érdekes lenne a jövő alkalomra visszahozni).

Többször
elhangzott, hogy nem folytatjuk-e kint? Volt bennünk bőven aggódás,
hiszen jócskán borult az időkeret és az is kérdés volt, hogy
meg tudjuk-e teremteni kint azt a teret és meg tudjuk-e őrizni azt
a koncentrációt, ami az 5 közös dolgot szimbolizáló kezeket
létrehozza. De nem volt miért aggódni, hiszen még bent a
csoportosztás előtt (színes figurás kártyákkal-amit néhányan
haza is vittek) közösen megegyeztünk.

A rövid
szünetben kihordtuk a székeket a napsütötte kedves hátsó
udvarra, ekkor már érdeklődve ültek ki a lépcsőre a szülők,
Attila, a mentor és Júda. Két csoportalkotás fért bele az időbe,
10 kézrajz került így végül a kartonra. Valóban közösen
gondolkodtak, csak az került fel az ujjakra, ami valóban mindenkire
igaz, a logók is a tagok által kitalált részletek
összeillesztései lettek, még a kezek kivágása is ujjanként
ment. Majdnem mindenhol felkerült, hogy roma vagyok (tanultak cigány
táncot, dalt, nyelvet-és erre büszkék), és szinte minden logóba
bekerült a szív. Tudatosíthattuk az első benyomásunkat: a
szeretet és összetartozás helye a lucfalvai tanoda.

Már bent
egy gépen nyitottuk meg a tábori kisfilmet, amit nagy szemekkel
néztek és elhangzottak a kérdések: kik mikor mehetnek.

Gyorsan
kellett elköszönnünk, nem volt bemeneti mérés és angyalkázás.
Ez hiba volt, még akkor is, ha megkedveltük egymást és sietve
ugyan, de jó hangulatban váltunk el. A befejezetlenség számunkra
kellemetlen érzését enyhítette, hogy sokan kérdezték mikor
jövünk legközelebb és még a buszmegállóig is kikísértek,
szelfi is készült. Az a fél óra kellett volna, amit az elején
elvesztettünk. Szeretnénk a második alkalom során a most kimaradt
gyakorlatok pótlására időt szakítani.

2015.
május 8. Második alkalom

Attila
jelezte, hogy szeretné, ha 4 órakor kezdenénk, mivel többen is
három után végeznek a suliban, és jó lenne, ha nem lenne
konkurens a képzés az iskolai elfoglaltságokkal, és ez érthető
is, hiszen kulcsfontosságú egy tanodának az iskolával kiépített
jó viszony. Három után értünk oda, és a gyerekek már birtokba
vették a tanodát, kiderült korábban végeztek egy, egész
tantestületet és Attilát is érintő, továbbképzés miatt. Így
a kezdés háromnegyed négy lett.

Most
tanulva az első alkalomból volt nagy lélegzetvétellel, na akkor
kezdjük pillanat (de a pontos időkeret most sem került kiírásra)
és azt is eldöntöttük, hogy súlyozunk: feláldozzuk a
foglalkozás végi játékokat a fontos feladatokért. Ezzel
kockáztattuk a kicsik figyelmének fenntartását.

A neveket
a „labdaadogatás körbe” nevű játékkal ismételtük. Az
újonnan érkezőknek Vanda röviden elmondta kik vagyunk és honnan
jöttünk, de így megakadt a játék ritmusa. Szóval, ha valaki
későn érkezik, érdemes megkérni várja meg a kör végét,
azonban az érkezés, a baráti-testvéri köszönések még így is
megakaszthatják a kört.

A terem
átrendezése után azonnal a bemeneti mérés, a szokásos kérdések,
aggódások kezdődtek (óóóóóóó írni kell, ezt nem tanultuk,
ez dolgozat, ez mi), mivel úgy tűnhetett, hogy becsempésztük az
iskolát a tanodába. Kiütközött a tanodások közti életkori
különbség: a kicsik ketten-hárman tanácstalan unalommal jelezték
mikor játszunk már? A nagyok hezitálva, gondolkodva töltöttek.
Tehát volt, aki 10 perc után elkészült, és volt, aki 10 perc
után is még 5 percet kért. Látszott, hogy gondolkodnak a
feladatokon, meg is beszélik, mi legyen a válasz, főleg a
fogalommagyarázatnál („ja, hogy a kirekesztés lesz ez a szó?”).
Nehezen szedtük össze a lapokat. Áttértünk a megbeszélésre.
Sokan kórusban helyes válaszokat soroltak, a nagyokat érdekli a
dolog, a kicsik a mosdóba mennek. A fogalmak esetén egyszerű, de
elgondolkodtató, ügyes válaszokat kaptunk, a gyermeki bölcsesség
határtalan (a méltóság számukra nem sok oldalnyi szöveg, hanem
az hogy az apukám azt mondta, hogy egy nő soha ne veszítse el a
méltóságát). Szót ejtettünk az Amnesty történetéről, arról,
hogy milyen világot szeretnénk, és azt hogyan érhetjük el. A
gyerekek figyelme lankadt, de hát tavasz van: orgonaillat és
szerelem.

Kimehetünk-e?
jön a már várt kérdés. Vanda gyorsan igent mond (pedig nem ő
szokott), Gabi emlékeztet a korábbi egyezségre: kint leszünk, de
együtt-gondolkodva megyünk át a komoly lépegetős feladatra.

Fél öt
körül kezdődött el a lépegetős szerepkártyázás a nagy nagy
körben állva. Az udvar tavaszi üdesége, illata és a szerelmesek
csipkelődése akkor nem volt feltétlenül jó háttér, mégis
belekezdtünk. Elmondtuk a szabályokat, a kártyákon szereplőkről
elképzeltük a gyerekkorát, barátait, szerelmét, nehézségeit,
külső és belső tulajdonságait, pozitív élményeit. Közben a
felkiáltás – ez nem is én vagyok, én nem is ilyen vagyok –
megérteti a lényeget, hogy mennyire különbözőek vagyunk, hogy
mennyire nehéz megértenünk a másikat, egymást. Senki nem akar
cserélni vagy visszaadni. A kicsiknek felolvastunk mi vagy a nagyobb
tesók (szinte mindenkit rokoni szálak kapcsolnak össze),
megmutatták egymásnak a kártyákat, kíváncsiak voltak egymás
szerepeire, a sok idegen szóval. Keveset lépkedtünk az elhangzó
mondatokra, a max. 5, de sokan meg sem mozdultak. Néha nevetés vagy
meginduló töprengés, de oldódott a légkör a szünet előtt. A
dicséret számunkra az, hogy a kártyákat többen is elkérték, és
a szünetben mini párbeszédekben elhangzott „te 32 éves vagy én
40” (alakult egy kis szerepben maradás).

A jó
időnek és a határozatlanságunknak köszönhetően kicsit
hosszabbra nyúlt a szünet. A kicsik játszottak, a nagyokkal a
célokról és a továbbtanulásról beszélgettünk (van, aki nem
akar oda menni, ahová felvették, az aggasztó, hogy azt mondja,
akkor inkább nem megy sehová).

Az idővel
most sem álltunk jól, éreztük, ahhoz hogy időben és
lendületesen befejezzük, vissza kell mennünk a terembe. A szünet
alatt többeket elnyelt a facebook, így a második részben a
nagyokkal és két-három érdeklődő kicsivel folytattuk tovább, a
kicsiket lehetetlen volt játék nélkül tovább tartóztatni. Újra
felismerhettük, hogy amióta nincs napi órarend a nyitott ház a
gépezés, olykor a szövődő szerelmek, vagy épp a bújócska
helyszíne. A gyerkőcök pihenni, a fáradt gőzt kiengedni, vagy
egyszerűen a délutánokon együtt lenni járnak ide.

A szünet
után a „Szerintem azért vagyok más”… befejezetlen mondata
következett. Visszautalunk a kezes tablóra, a srácok most is
közösen akartak nekivágni a feladatnak, magyarázni kellett miért
jó, ha ezt egyedül csináljuk. Talán kellett volna egy, „Mi
azért vagyunk mások, mint a többiek” kör is… Vicces, de
korrekt megoldások születtek. Igyekeztünk visszautalni arra, hogy
a kinti szerepekben is és most is a különbözőségeket vesszük
sorra. Különböző emberek, különböző helyzetekbe kerülhetnek,
és különböző módon értékelik azt, mivel különböző
értékeket tartanak számon.

Ezzel
vezettük át a beszélgetést az értékkártyázáshoz. Az 5 lapra
itt is néha közösen kerültek fel az értékek. A nagyok a bimbózó
szerelmek ugratásai és csínyjei és irigykedő pillantásai között
írogatták lapjaikat. A Sors megjelenését most is döbbenet
fogadja, a szokásostól eltérően most Vanda alakította a gyors és
válogatás nélkül lecsapó negatív szereplőt (de legközelebb
maradunk a régi felállásnál, mert jobb lassan, kicsit talán
patetikusan elvenni a lapokat: gondold el mi lenne ha nem lenne…
melyiket is vegyem el… képzeld el, hogy ez már nem a tiéd…). A
második körben nagylelkűek voltak, nem volt aki nem ajánlott fel,
volt, aki mindenét odaadta, és Gabi kapott olyan vicces értékeket
is, mint „a keverés és a borzadás” (valószínűleg ez most a
tanodai szállóige).

Ki a
gazdagabb kérdésre parázs vita alakult. Mitől vagy gazdagabb, ha
50 Ferrarid van, vagy ha egészséges vagy? 10 ház vagy szerető
anya? Szótérképpel próbáltuk tisztázni és összegezni a
gyerekek véleményét arról, hogy mik a valódi értékek, mi a
gazdagság, kik a valódi gazdagok, kik lehetnek a szegények (A
szegénység-gazdagság kártyák korábban egyébként nem kerültek
elő játékként). Itt hoztuk aztán szóba a fontos emberi jogi
értékeket, és igyekeztünk összeírni, hogy milyen helyet
foglalnak el ezek a gyerekek szótérképén.

Ezzel ért
véget a foglalkozás formális része.

Aki még
szívesen maradt, azzal olyan bizalom játékot játszottuk, amit ők
javasoltak¹,
majd felragasztotta Gabi és két picúr a kezek mellé az azért
vagyok más lapokat.

Kérdések
a következő alkalomhoz:

• Ha túl
  sokan lesznek a táborra, lehet-e kiírni mini pályázatot pl. Én
  és az emberi jogok fogalmazás (akár blogra is mehetne). Értjük
  a feltételeket, talán Attila javaslatát is figyelembe vehetjük.
  Az biztos, hogy a 8 hely kevés lesz (tudjuk, ezt a számot nem
  mondhatjuk ki), és szükségképp igazságtalan lesz a döntés.

• Ezzel a
  korosztályi megosztással és időkezeléssel bukhat a Cindy
  egymásra épülése. Szedjük szét a csoportot: kicsik
  játékokkal15-16 óráig és nagyok Cindyvel 16-18.

• Az utolsó
  alkalommal valahogyan bevonhatjuk-e a szülőket a játékba (hogy
  ne csak a tábori megbeszélés miatt jöjjenek hanem megismerjék a
  játékokat és így talán kedvük legyen a képzők képzésébe
  is bekapcsolódni) vagy csinálhatunk-e egy plusz alkalmat egy
  játék-délutánt a szülők és a gyerekek közös részvételével?

  

2015.
május 22. Harmadik alkalom

Kettő
után érkeztünk a településre. A buszmegállóban már
találkoztunk néhány tanodással, a kis beszélgetésben kiderült,
hogy ki milyen tantárggyal áll hadilábon.

A
foglalkozás előtt a szokásos kávé és üdítő kortyolgatása
következett a helyi vendéglátó egységben, ahol a CKÖ
elnökhelyettessel találkoztunk. Tudta kik vagyunk, azt gondolta mi
is Budapestről érkeztünk. A szokásos borsodi problémákról
számolt be (hová lettek az EU-s pénzek, mit lehet kezdeni abból a
kevés pénzből, amit a CKÖ kap, miért nincs normális orvosi
ellátás stb.)

Fél
órával korábban érkeztünk a tanodába, ahol már javában ment a
csocsó és a facebook, a gyerekek most is kitörő örömmel
fogadtak bennünket és ez nagyon jól esik, és persze óriási
felelősség (szeretnek minket, nekünk pedig jó foglalkozást kell
tartani).

A
névtanulós játék labdás verziójával nyitottuk a foglalkozást,
így mozoghattunk is kicsit. Voltak igazi tisztelet-dobásos percek,
de olyanok is, ahol a dekoncentráltság uralkodott. A „légyszi
figyeljünk egymásra” pillanatainkról már jól tudjuk, hogy ők
valóban figyelnek egymásra és csak egymásra, néha magunknak is
teret kell kérnünk. A kinti foglalkozás a rossz idő miatt most
nem merült fel, és ez a tematika miatt nem is volt baj.

A fiú-lány
kártyákról két csoportban gondolkodtak, ők nem ellenkeztek,
amikor az első körben nem lehetett közös rész. A leginkább női
tulajdonságok a mosás, főzés, takarítás, vasalás (a lányok
szerint a fiúk nem tudnak úgy takarítani, mint a fiúk, mármint
olyan precízen), a szoknya és a virág. A sminkről vita
kerekedett, mely szerint már én is voltam kifestve, pedig nem
vagyok buzi – mondja az egyik srác. A legfiúsabb a fűnyírás, az
öltöny és az erős („a lányok szebbek, a fiúk keményebbek”)
De aztán szét kellett választani a kártyákon szereplő dolgokat.
Az egyik csapat egy mozdulattal összeborította a két részt, a
másiknál maradtak a korábban leg-ekként jelzett dolgok.

A
naplórészlet következett, a gyerekek előbb magukban, kis
csapatokban ismerkedtek a szöveggel, közben Vanda, mint Cindy
olvasta hangosan a részletet, csend lett, ez jó átvezető a
gyereknek és így a képzői belehelyezkedés is könnyebb. Szeretik
elképzelni a lányt és a családját, a miért nem szeretnéd a
bulinál nincs ellenséges fiatal, előkerül a család kérdése, de
ott lebeg és egy ponton ki is mondódik Em olyan, mint Júda.
Tisztázni kell a transzvesztita és a transznemű közti
különbséget, előkerül a hermafrodita szó is. Az egyik kicsi,
azt mondja Cindyről, hogy hazudik, Gabi tisztázza a kérdést és
kiderül, a lány nem tud elvonatkoztatni, és tudja, hogy „Vanda
nem így beszél és az nem az ő családja”. Tulajdonképpen Gabi
is szinte végig az osztályfőnök szerepében van. A kérdésre,
hogy ki menne el a buliba, egy-két kisebb kivételével mindenki
felteszi a kezét, mert Em, „nem csira”.

Még két
jelenetre is jut idő, mindkettő iskolában játszódik, kicsit a
látottak továbbgondolása abba a suliba, abba a hétköznapba, ahol
a gyerkőcök vannak. Gabi színházat csinál a bevezetésével:
Köszöntjük kedves nézőinket a lucfalvai tanoda színházban,
köszönjük, hogy megtisztelnek figyelmükkel és kikapcsolják
mobil telefonjaikat… és most a második felvonás következik…
Nagy figyelemmel vannak a fiatalok egymás jelenetei iránt, itt van
a 2. nagy csend a naplórészlet után. Dráma nem volt a tanoda
időszaka alatt, de valószínűleg jól működne.