“Soha nem adjuk fel.” Észak-Koreai Aktivisták harca az Emberi Jogokért

Ji Cheol-ho és Kim Keon-woo komoly veszélyeket vállalva menekült el a brutális észak-koreai mindennapokból. Egy boldogabb jövőről álmodnak.

A 34 éves Cheol-ho és a 32 éves Keon-woo 2011-ben találkoztak először Dél-Koreában. Azért dolgoznak, hogy segítsenek az Észak-Koreában szenvedőknek és azoknak, akik menedéket leltek külföldön.

Mindketten a Now Action for Unity and Human Rights (NAUH) nevű szöuli civil szervezetnek dolgoznak, amely az emberi jogok érvényesüléséért kampányol Észak-Koreában, illetve azoknak segít, akik megszöktek onnan.

Az Amnesty két éve dolgozik együtt a NAUH-val. Munkájuk eddigi legfontosabb nemzetközi állomása idén márciusban jött el, amikor az aktivisták ENSZ diplomatákkal találkoztak Genfben Észak-Korea borzalmas emberi jogi helyzetének nemzetközi vizsgálatán.

Ott mesélték el a történeteiket.

Ji: 22 voltam, amikor 2006-ban anyámmal és testvéremmel megszöktünk Észak-Koreából. Úgy volt, hogy apám utánunk jön, de soha többé nem láttam. Úgy hallottuk, hogy elfogták, megkínozták és megölték.

Idén lehetőségem volt, hogy elmeséljem a történetemet az ENSZ előtt, hogy ezzel is segítsem az észak-koreai rezsim felelősségre vonását. Nagyon fontos pillanat volt a számomra. 

Ji Cheol-ho és Kim Keon-woo Genfben az ENSZ meghallgatáson

SZABADSÁG

Kim: A családom elég jól élt Észak-Koreában, de mi is sokat szenvedtünk a kilencvenes évek nagy éhínsége alatt. Hat hónapig nem lehetett ételhez jutni, ekkor döntöttünk úgy, hogy eljövünk. 11 voltam, amikor anyám így szólt hozzám: “menjünk egy jobb helyre és együnk jobb ételeket”. 1998-ban menekültünk el.

Az volt a terv, hogy a határhoz közel fekvő kínai városban, Dangdongban élő rokonokhoz megyünk. Átkeltünk a Tumen folyón. Sokan haltak meg, akik ezt az utat választották. Augusztus volt, és rettenetesen sok eső esett. Az anyám majdnem megfulladt, de utunk legnehezebb része Kínában várt rank.

Érvényes papírok nélkül állandóan fennállt a veszélye, hogy visszatoloncolnak minket, ahol aztán munkatáborba kerülünk vagy kivégeznek. Kínában szinten végig a házban maradtunk, ekkor tanultam meg kínaiul. Amikor a rendőrök jöttek, elbújtunk. Végül hét évet voltunk Kínában, mert nem tudtuk, hogyan jussunk át Dél-Koreába. Végül a shanghaji dél-koreai követség segítségével érkeztünk meg Szöulba 2005-ben. Ekkor ismertem meg a szabadságot.

Ji: Bár nem volt mit enni, az iskolában azt tanították, hogy Észak-Korea a világ legjobb országa. Agymosás volt, de én elhittem.

Elvégeztem az iskolát, majd munkába álltam, de még így is csak alig volt pénzem ételre. 17 évesen alig 110-120 cm magas voltam. Bármit megettem, amihez hozzájuttam, akár a fakérget is. Kezdtem megkérdőjelezni, hogy valóban ez a világ legjobb helye.

Miután a testvérem és én Kínába szöktünk, szétváltunk, mert tudtuk, hogy így kisebb eséllyel kapnak el minket. Az volt a terv, hogy Szöulban találkozunk ismét. Az is benne volt a pakliban, hogy többé nem látjuk egymást. 15 napig buszoztam és vágtam át az erdőkön, hogy dél-kelet ázsián kereszül Dél-Koreába jussak. Amikor valaki kínaiul szólt hozzám, mosolyogtam, és reméltem, hogy nem lesz baj.

Nehéz volt megszokni, hogy Szöul mennyire más. Az első benyomásom az volt, hogy olyan mint egy hideg reptér. Emlékszem a friss levegőre. Nagyon boldog voltam, amikor újra találkoztam a testvéremmel és anyámmal.

Az első szöuli hetem során nem tudtam, mit kezdjek a rám szakadt szabadsággal. Egy hétig aludtam. Erre használtam a szabadságomat! Aztán eldöntöttem, hogy csak olyan dolgokat fogok tenni, amihez kedvem van. Tanulni akartam. Nekem az volt a szabadság.

Kim: Az volt a lejobb Szöulban, hogy oda mentem, ahova csak akartam. Kínában mindig rettegtem, hogy visszaküldenek.

2011-ben az egyetemen mutattak be Ji Seong-honak, a NAUH alapítójának. Talán furcsán hangzik, de akkoriban még nem sokat tudtam az észak-koreai jogsértésekről. Bár láttam két nyilvános kivégzést, de annyira fiatal voltam, amikor eljöttünk, hogy nem értettem a jelentőségüket. Kíváncsi voltam, ezért elmentem egy NAUH találkozóra. Akkor értettem meg, hogy akár a mi családunkkal is megtörténhetett volna.

Ji Cheol-ho és Kim Keon-woo Genfben az ENSZ meghallgatáson

BÁTORSÁG

Ji: Bár az én életem megváltozott, tudtam, hogy nagyon sokan szenvednek odahaza, ezért úgy döntöttem 2010-ben, segítek a NAUH-nak. Kezdetben Szöul utcán kampányoltunk, próbáltuk felhívni az emberek figyelmét az emberi jogok helyzetére Észak-Koreában, aztán ahogy egyre több pénzünk és támogatónk lett, egyre több dologgal kezdtünk el foglalkozni. Egy évvel később kezdtünk el emberek kimenekítésében segíteni. Az én feladatom, hogy elsősorban észak-koreai nőknek segítsek Kínából Dél-Koreába jutni, itt pedig újrakezdeni az életüket.

Amikor Észak-Koreaiakkal találkozom, látom a szemükben a bátorságot. Odahaza mindig azt mondták, hogy az elszökő nők a legrosszabbak. Nekem erről más a véleményem, ezért segítek nekik. Mivel beszélem az észak-koreai dialektust, így sokkal otthonosabban érzik magukat. Pont erre a munkára születtem. Számomra ez a legfontosabb dolog, amit csinálhatok, boldoggá tesz, hogy segíteni tudok nekik.

Kim: Az Amnestynek hála sok új módszert ismertünk meg, hogy az emberi jogokért küzdhessünk. Hozzánk hasonlóan az Amnesty is olyan emberekért dolgozik, akiknek máskülönben senki sem hallaná meg a hangját.

Munkánk eddigi csúcspontja idén márciusban jött el, amikor Genfben ENSZ diplomatákkal találkoztunk. Észak-Korea Egyetemes Felülvizsgálata (UPR) során bemutattuk a legújabb kutatásunkat, és meséltünk nekik azokról, akik kijutottak Észak-Koreából.  

A jelentésünk az utcán élő észak-koreai gyermekekről szól. Ők az egyik legtöbbet szenvedő csoport. Esélyük sincs, hogy kiálljanak magukért és a jogaikért, így azt éreztük, valamit tennünk kell, hogy segítsünk nekik.

Ji: Bár a jogsértések még mindig mindennaposak Észak-Koreában, a mi munkánk hozzájárul ahhoz, hogy az emberek értesüljenek azokról. Soha nem adjuk fel, hogy segítsünk az észak-koreai embereknek kivívni a jogaikat.

Kim: Annak érdekében, hogy pozitív változás történjen, a kormányoknak nagyobb nyomást kell gyakorolniuk az észak-korai rezsimre. A kormányok félnek a közvéleménytől. Mivel az észak-koreaiak nem tudják a szavukat felemelni, ezért nekünk kell helyettük beszélnünk, hogy az észak-koreai kormánynak is muszáj legyen foglalkoznia a dologgal.

Ji: Köszönjük az Amnesty támogatóinak, hogy fontos nekik az észak-koreai emberek jogai. Bízom benne, hogy közösen tudunk javítani a mostani helyzeten.

Téma