Leírás
Kiskorom óta meggyőződésem, hogy én valójában egy sellő vagyok, aki valahogy a partra kényszerült. A legendák azt tartják, hogy előbb tudtam úszni, mint járni – anyukám elmondása szerint születésemkor is halacskaként úsztam be ebbe a világba. A víz a természetes közegem, ott érzem igazán otthon és elememben magam. A Balatonból, medencéből, tengerből kimenni egy kiadós játékos úszás, merülés után, már már szinte fájt a benőtt kopoltyúmnak, uszonyaimnak, pikkelyeimnek. Nem csoda, hogy földi létre kárhoztatott hableányként előbb az úszást, majd a műugrást találtam meg sportomnak. Élénken élnek az emlékeim arról, hogy a víz alatti élet igazságos, az élet körforgása egy természetes folyamat, megvan mindennek a maga rendje-módja. A víz felettiek azonban ebbe, és a saját körforgásukba is belenyúltak, és többeknek ártottak ezzel, mint használtak. Találkoztam a felszínen olyanokkal, akik aktívan és tevékenyen dolgoznak egy olyan világért, ami az emlékeim szerint nagyon is hasonlít erre a víz alatti, igazságos, békés világra. Erre van egy kifejezésük is: emberi jogok.
Én azt értettem meg, hogy itt a felszínen az emberi jogok pont ugyanolyanok, mint nekem sellőként a víz: elengedhetetlen az élethez. Levegő.
Kopoltyú nélkül én is arra tudok csak hagyatkozni, hogy levegőt veszek minden egyes merülésem előtt. És ha már ez így van, akkor az emberi jogok, csak mint a víz, nekem is éltető közegem.
A Balaton-átúszás 5.2 km-re alatt az emberi jogokért fogok lubickolni, a karjaim és lábaim segítségével. Egyszer pedig ismét óceánokat fogok átúszni, uszonyokkal és farokkal, egy szabad, egyenlő világban.