Író
vagyok. Azt írom, amit gondolok. Független újságíró és blogger
vagyok, jelenleg első könyvemen dolgozom. A könyv a kubai
börtönökben töltött, összesen 87
hónapomról
szól. A kubai emberi jogi mozgalomba a 90-es évek végén
kapcsolódtam be. 2000-től 2003
márciusáig
független újságíróként dolgoztam, ekkor a „Fekete
Tavasz”-ként ismertté vált állami megtorlási hullám során
börtönbe kerültem. Kubában mi, disszidensek megszoktuk, hogy
félelemben élünk. Ennek az életnek vannak olyan veszélyei,
amelyeket érdemes vállalni. Tudtuk, hogy börtönbe kerülhetünk,
de a független újságírást, bár hivatalosan tiltották, egy
darabig látszólag megtűrték.
Ennek
hirtelen vége szakadt, amikor a kormány úgy döntött, hogy
érvényt szerez a 88-as törvénynek, amit Kubában csak
szájkosár-törvénynek hívtunk, és kezdték letartóztatni az
újságírókat. Engem – 74
más
disszidenssel együtt – 2003. március 19-én tartóztattak le.
Éppen sziesztáztam, amikor kopogtak, és átadtak egy elfogatási
és házkutatási parancsot. A házkutatás délután 3-kor kezdődött
és este tízig tartott. Feleségemmel és négyéves kisfiammal
laktam. A gyerek aludt. Felébresztették, hogy a matraca alatt is
kutakodjanak. Megtalálták, amit kerestek: a Reporters Without
Borders kiadványait, az Amnesty International jelentéseit, az
írógépemet, egy rádiót és egy faxkészüléket. Ezeket
elvitték. Egy vicc.
2003.
április 4-én húsz év börtönre ítéltek. Ügyvédet 24 órával
a tárgyalás előtt kaptam, nem is nagyon próbált védeni. A
tárgyalás után a Matanzas-ban lévő Agüica börtönbe vittek,
ami 400
kilométerre
van a lakhelyemtől. 17
hónapot
töltöttem magánzárkában, nyomorúságos körülmények között.
A koszt olyan borzalmas volt, hogy 15
kilót
fogytam. Ezután a Morón börtönbe vittek, ahol valamivel több
mint három évet ültem, majd a Ciego de Avilában lévő Canaleta
börtönbe szállítottak. A Canaletéban 27
rabbal osztoztam egy6×5
méteres
zárkán , köztük voltak szexuális bűnözők, gyilkosok,
egyszóval rettenetes alakok. Ekkoriban kezdtem blogot vezetni Voces
tras las rejas (Hangok a rács mögül) címmel. Ezt akkor sikerült
diktálnom, amikor időnként néhány percnyi telefont
engedélyeztek.
Nagyon
fontos volt számomra, hogy a börtönben kapcsolatba kerülhettem az
Amnesty International-lel. A világ minden tájáról, elsősorban
Európából érkeztek tiltakozó levelek ismeretlenektől. Ennek
komoly jelentősége volt, mert megmutathattuk rabtartóinknak: ezt
az embert támogatják odakint, nincs egyedül… s ez védelmet
biztosított sok minden ellen, ami a börtönben folyt.
Nagy
a szolidaritás ereje. Szabadulásomat és külföldre távozásomat
több tényező segítette elő: a katolikus egyház és a kubai,
illetve spanyol kormány közötti megállapodás, egyik társunk,
Guillermo Fariñas éhségsztrájkja, valamint a nemzetközi közösség
támogatása. 2010. július 10-én a börtönigazgató lépett be a
zárkába, és közölte, hogy Ortega bíboros keresett telefonon. Az
igazgató tájékoztatott, hogy szerepelek a hat fogoly között,
akik valószínűleg Spanyolországba távozhatnak. 87
hónapja
ültem börtönben, elszakítottak a családomtól, rettenetes
körülmények között sínylődtem: nem volt más választásom, el
kellett fogadnom. Kubai barátainktól és szomszédainktól el sem
búcsúzhattunk szabályosan száműztek.
Csak
mostanra fogtuk fel, mit jelent az ember életében ekkora változás.
Kiderült egyébként, hogy a kubai kormánynak van még egy dobása:
nem kaphatjuk meg a végzettségünket igazoló okmányokat.
Oleiyvis, a feleségem orvos, de nincs róla papírja, Kuba nem adja
ki. Feleségemmel és Jimmy fiammal nyolc hónapja Marbellán élünk,
de még nem sikerült munkát kapnom. Nagyon szeretnék dolgozni,
legyen az mosogatás vagy akármi, hogy érezhessem: ismét egy
társadalom tagja vagyok. De legalább írhatom az új blogomat, a
címe Voces del Destierro (Hangok a száműzetésből).
Örömmel
hallottam, hogy a kubai kormány bejelentette: a „Fekete Tavasz”
két utolsó foglyát szabadon engedték. Ez azt jelenti, hogy
Kubában nincsenek többé lelkiismereti foglyok. Mostanra kihevertem
a börtönélet megpróbáltatásait. Csodálatos, hogy újra a
családommal lehetek, megölelhetem a fiamat, reggel én
ébreszthetem, s vihetem iskolába. Ez a legjobb gyógyszer.
Fordította Neumann
Anna az
Amnesty International Magyarország önkéntese. A cikk a Guardian
írása alapján készült. www.guardian.co.uk