Kedves Sholeh!
Ma
tudtam meg, hogy rajtam a sor, hogy szembenézzek a qisas-szal [a
vérbosszú joga az iráni jogrendben]. Fáj, hogy nem tőled tudtam meg,
hogy életem könyvének utolsó oldalához érkeztem. Nem gondoltad, hogy
tudnom kell róla? Tudod, hogy mennyire szégyellem, hogy szomorú vagy.
Miért nem adtál lehetőséget rá, hogy kezet csókolhassak neked és apának?
A
világ 19 évnyi életet szabott ki nekem. Azon a végzetes éjjelen nekem
kellett volna meghalnom. Megöltek és félredobtak volna a város
valamelyik pontján, hogy aztán pár nappal később a rendőrség elvigyen
téged a halottkémhez, hogy azonosíthasd a holttestemet. Megtudtad volna
azt is, hogy a gyilkosság előtt meg is erőszakoltak. A tettes sosem
került volna kézre, hisz nekünk nincs akkora vagyonunk és hatalmunk,
mint neki. Ettől szenvedve és megszégyenülten élted volna tovább
életedet, egészen addig, amíg pár évre rá te is belehaltál volna a
szenvedésbe és így ért volna véget ez az egész.
De
azzal az átkozott ütleggel más irányt vett a történet. Nem vetették
félre a holttestemet, inkább élve eltemettek előbb az Evin börtön
magánzárkájába, majd pedig a Shahr-e Ray-i börtön-kriptába. De fogadd el
ezt a sorsot és ne panaszkodj! Te is tudod, hogy az élet nem ér véget a
halállal.
Megtanítottál
rá, hogy azért jövünk a világra, hogy tapasztalatot szerezzünk és
megtanuljunk egy leckét, és arra is, hogy minden megszülető felelősséget
hordoz a vállán. Megtanultam, hogy van, amikor az embernek harcolnia
kell. Emlékszem rá, amikor elmondtad, hogy a szállító férfi közbe
próbált lépni az engem korbácsoló férfinál, aki erre arcon és fejen
csapta őt az ostorral és ebbe később belehalt. Azt is mondtad, hogy
ahhoz, hogy értéket teremthessünk, akkor is ki kell tartanunk, ha végül
belehalunk.
Mikor
iskolába jártunk, arra tanítottál minket, hogy úrinőként tűrjük a
veszekedéseket és a korholásokat is. Emlékszel, mekkora hangsúlyt
fektettél arra, hogy illendően viselkedjünk? A te élettapasztalatod
ezúttal helytelennek bizonyult. Ebben a szörnyű esetben mindaz, amit
tanultam, nem segített rajtam. A bírósági jelenéseimen hidegvérű
gyilkosnak és könyörtelen bűnözőnek tűntem. Hisz nem sírtam! Nem
könyörögtem. Nem sírtam ki a szememet, mert bíztam a törvényekben.
Ezért
azzal vádoltak, hogy közönyös vagyok a bűncselekmény súlyával szemben.
Tudod, még a szúnyogokat sem csaptam le, és a csótányokat is csak
kidobtam a lakásból a csápjuknál fogva. Most mégis “előre megfontolt
gyilkos szándék” áll az ítéletben. Az állatokkal való bánásmódomat pedig
azzal magyarázták, hogy csak fiúként szerettem volna viselkedni, és
ebben a bírót még az sem zavarta, hogy az eset napján is hosszú,
manikűrözött körmeim voltak.
Milyen
optimista is az, aki igazságtételt vár a bíráktól! A bíró azzal sem
foglalkozott, hogy a kezeim nem durvák, mint az ökölvívóké vagy más
sportolóké. Ez az ország, melynek szeretetére neveltél, sosem akart
engem és senki sem állt ki mellettem, amikor a vallatással rám mért
ütésektől kiáltoztam és válogatott sértéseket kellett végighallgatnom.
Mikor a szépség utolsó jelét is levedlettem magamról és leborotváltam a
hajamat, megkaptam a jutalmat: 11 nap magánzárkát.
Kedves
Sholeh, ne sírj amiatt, amit hallasz! Mikor az első rendőrőrsön töltött
napon egy öreg, nőtlen nyomozó a körmeim miatt bántott, megértettem,
hogy a szépségre nincs igény e korban. Sem a szép kinézetre, sem a szép
gondolatokra és kívánságokra, sem a szép kézírásra, a szemek vagy a
látás szépségére, sem a kellemes hangra.
Kedves
anyám, a világlátásom megváltozott, de erről nem te tehetsz. A szavaim
örökre megmaradnak és rábíztam őket valakire, hogy miután kivégeztek –
anélkül, hogy ott lennél vagy csak tudnád az időpontját –, odaadhassa
őket neked. Sok kézzel írt szöveget hagyok rád örökül.
De
halálom előtt még kérek tőled valamit, és azt akarom, hogy ezt minden
erőddel és minden lehetőséget megragadva teljesítsd. Valójában ezt az
egyetlen dolgot akarom csak ettől a világtól, ettől az országtól és
tőled. Tudom, hogy ehhez időre lesz szükséged.
Ezért
már most elmondom neked végakaratom e részét. Kérlek, hallgass meg és
ne sírj! Azt akarom, hogy menj el a bíróságra és mondd el nekik a
kívánságomat! Innen a börtönből nem írhatok ez ügyben olyan levelet, ami
megkapná az igazgató jóváhagyását, ezért sajnos még egyszer szenvedned
kell a kedvemért. Ez az egyetlen dolog, amivel kapcsolatban még azt se
bánnám, ha könyörgőre kellene fognod, pedig sokszor kértelek, hogy még
az életemért se könyörögj nekik.
Kedves
anyám, drága Sholeh, aki nekem az életemnél is kedvesebb, nem akarok a
földben elrohadni! Nem akarom, hogy a szemem és a fiatal szívem porrá
váljon! Könyörögj, hogy elintézzék, az akasztás után a szívemet,
veséimet, szemeimet, csontjaimat és minden átültethető szervemet
távolítsák el a testemből és ajándékozzák oda olyanoknak, akiknek
szüksége van rájuk. De nem akarom, hogy megtudják a nevemet, hogy
virágot vegyenek nekem vagy akár csak imádkozzanak értem.
Teljes
szívemből mondom neked, hogy nem akarok sírhelyet, ahova eljárnál,
hogy gyászolj és szenvedj miattam. Nem akarom, hogy miattam fekete
gyászruhát hordj. Minden erőddel próbáld meg elfeledni a velem töltött
nehéz napokat! Hagyd, hogy elvigyen a szél!
A
világ nem szeretett minket. Nem kellett neki a sorsom. Most pedig
megadom magam neki és várom a halál ölelését. Mert Isten bírósága előtt
én is megvádolhatom majd a nyomozókat, megvádolhatom Shamlou nyomozót, a
bírót, még a Legfelsőbb Bírákat is, azokat akik megvertek, ha ébren
voltam, és akik zaklattak.
A
Teremtő ítélőszéke előtt megvádolom majd Dr. Farvandit, Qassem Shabanit
és mindazokat, akik tudatlanságukkal vagy hazugságaikkal ártottak
nekem, megtiporták jogaimat és nem törődtek azzal, hogy a valóság néha
nem az, aminek látszik.
Kedves
melegszívű Sholeh, a másvilágban te és én leszünk a vádlók és ők
lesznek a vádlottak. Meglátjuk, mi Isten akarata. Egészen halálomig meg
akartalak ölelni. Szeretlek.
