Az elmúlt két évben a világnak egyre súlyosbodó menekültügyi válsággal kellett szembenéznie.
2013-ban – a második világháború óta először ‒ az 50 milliót is meghaladta azoknak az embereknek a száma, akik lakóhelyük elhagyására kényszerültek. Azóta pedig világszerte további milliók voltak kénytelenek fegyveres konfliktusok vagy válsághelyzetek miatt útra kelni.
Szíria lakosságának
több mint fele kényszerült elhagyni a lakóhelyét. Nagyjából
négymillió nő, férfi és gyerek menekült el az országból, a
történelem egyik legnagyobb menekültügyi válságát előidézve.
Túlnyomó többségük – mintegy 95% – a Szíriával szomszédos
országokban él. Ezen országok egyikében, Libanonban, pedig olyan
súlyos a helyzet, hogy minden ötödik ember szíriai menekült.
A befogadó országok
azonban az óriási menekültáradat ellenére is alig kapnak
nemzetközi támogatást. Az ENSZ 2015. június 3-i humanitárius
felhívása a szíriai menekültekért mindössze 23%-os
finanszírozásban részesült. Az ENSZ nemzetközi közösséghez
intézett felhívásai a szíriai menekültek letelepítéséről
túlnyomórészt süket fülekre találtak. A szíriai menekülteknek
biztosított helyek száma összesen még a 90 000-et sem éri
el, mindössze a legnagyobb befogadó országokban tartózkodó
menekültek 2,2%-ának lenne elég.
Nyilvánvaló, hogy a
szíriai helyzet még jó ideig nem teszi lehetővé, hogy a
menekültek hazatérhessenek. Ugyanakkor a Szíriával szomszédos
országokban pattanásig feszült a helyzet, és némelyikük igen
aggasztó lépésekre szánta el magát: kétségbeesett emberektől
tagadják meg, hogy átléphessék az országhatárt, és egyszerűen
visszaküldik őket az összecsapások közé.
Bár jelenleg Szíria
okozza a világ legnagyobb menekültügyi válságát, koránt sem ez
az egyetlen ilyen válság. Afrikában a fegyveres összecsapások,
és/vagy politikai válságok elől ‒ például
Dél-Szudánból, a Közép-Afrikai Köztársaságból, vagy
Burundiból ‒ menekülők több százezerrel gyarapították a
Szomáliából, Etiópiából, Szudánból és a Kongói Demokratikus
Köztársaságból már hosszú ideje érkező menekültek számát.
A szubszaharai Afrikában hárommillióra becsülik a menekültek
számát. A világ legnagyobb, 1991-ben
felállított menekülttáborának a kenyai
Dabaab ad otthont.
Mindezek ellenére, az
afrikai országok menekültügyi helyzete alig, vagy egyáltalán nem
kelti fel a világ figyelmét: 2013-ban kevesebb mint 15000 afrikai
menekültet telepítettek le, az ENSZ humanitárius felhívásai
pedig nagyon alulfinanszírozottak. A dél-szudáni regionális
menekültügyi intézkedési terv például csupán 10%-os
finanszírozásban részesült.
Bár sok afrikai ország
megnyitotta határait az összecsapások elől menekülők előtt,
így is túl sok menekült és migráns szembesül diszkriminációval
és méltatlan bánásmóddal a befogadó országokban. A 2015
áprilisában Dél-Afrikában végrehajtott xenofób támadások
miatt például menekültek és migránsok ezreinek kellett
lakóhelyet változtatni az országon belül.
Miközben reménytelen
helyzetéből kiutat keres, sok menekült és migráns az életét
kockáztatja: ennek egyik legszembetűnőbb példái azok a
kockázatos földközi-tengeri hajóutak, melyek során
Észak-Afrikából próbálnak eljutni Európába.
2015 áprilisában 10
nap alatt több mint ezren haltak meg, miközben a Földközi-tengeren
próbáltak átkelni. 2015 májusában az adatok szerint 1829
Észak-Afrikából érkező ember veszett a tengerbe, míg ugyanebben
a periódusban 2014-ben ez a szám 207 volt. A földközi-tengeri
áldozatok számának drámai 2015-ös növekedése mögött részben
az áll, hogy Olaszország és az Európai Unió 2014 végén a Mare
Nostrum olasz humanitárius-katonai misszió befejezéséről
döntött, melynek helyébe egy jóval korlátozottabb hatáskörű
uniós misszió lép.
2015 májusában
Délkelet-Ázsiában a világ szívszaggató jeleneteknek lehetett
szemtanúja, amikor Thaiföld, Malajzia és Indonézia mianmari és
bangladesi menekültekkel telezsúfolt halászcsónakokat küldött
vissza a nyílt vízre. Kétségbeesett gyerekek, férfiak és nők
hányódtak élelem, víz és orvosi ellátás nélkül a tengeren,
míg a Fülöp-szigetek, később pedig Indonézia és Malajzia
hajlandóak nem voltak befogadni őket.
A földközi-tengeri és
délkelet-ázsiai válságok rávilágítottak arra, hogy a kormányok
előszeretettel hagyják figyelmen kívül jogi kötelezettségeiket
és az emberiesség követelményeit. Azokban a helyzetekben, ahol
emberéletek forogtak kockán, és az államoknak módja lett volna
azokat megmenteni, politikai okokból a tétlenséget választották.
Azok az emberek nem fegyveres konfliktusoknak vagy elkerülhetetlen
természeti katasztrófáknak estek áldozatul – legtöbbjük
halála megakadályozható lett volna.
Mind Európában, mind
Délkelet-Ázsiában sok vád éri – jogosan – az
embercsempészeket és az emberkereskedőket, akik ezreket küldenek
a halálba. A kétségbeesett emberekből hasznot húzó bűnözők
elleni harc létfontosságú, ám a kormányokat nem mentesíti azon
kötelezettségük alól, hogy a menekülteknek védelmet
biztosítsanak. Megengedhetetlen, hogy a figyelmet a saját
kudarcaikról kétségbeesetten elterelni igyekvő kormányok a
globális menekültügyi válságot csupán emberkereskedelmi és
–csempészeti kérdésként interpretálják.
Jóllehet, a globális
menekültügyi válságot a konfliktusok és az üldöztetés
generálja, a nemzetközi közösség emberi szenvedéssel szemben
tanúsított közönyössége kétségtelenül tovább súlyosbítja.
A második világháború után a nemzetközi közösség azért
fogott össze, hogy létrehozzák az ENSZ menekültügyi egyezményét,
mely megvédi az embereket attól, hogy olyan országokba toloncolják
vissza őket, ahol üldöztetésnek és emberi jogaik megsértéseknek
vannak kitéve. A menekültügyi egyezmény fontos eszköz, mely
eddig több tízmillió ember védelmének keretfeltételeit
biztosította.
Az egyezmény
rögzítette a felelősség- és a tehermegosztás elvét, azaz, hogy
a nemzetközi közösségnek együtt kell dolgoznia a menekültügyi
válságok megoldásán, hogy ne csak egy, vagy néhány országot
terheljen a felelősség. Napjainkban ezt az alapelvet nem tartják
be, ez pedig szörnyű következményekkel jár: a nemzetközi
menekültvédelmi rendszer megroppant.
– A világ
menekültjeinek 86%-a fejlődő országokban talál menedékre.
Némelyek ezek közül az országok közül több százezer embert
fogadnak be. Törökország, Libanon és Irán egyenként több mint
egymillió menekültnek nyújtanak menedéket. Teljesen nyilvánvaló,
hogy néhány országra aránytalanul nagy terhek jutnak.
– Közel egymillió
menekült vár letelepedési engedélyre vagy a humanitárius
elismerés egyéb formáira, melynek köszönhetően a
legkiszolgáltatottabb menekülteknek olyan országban ajánlanak fel
tartózkodási engedélyt, ahol több segítséget kaphatnak, mit
abban, ahová érkeztek. Ennek ellenére a globális éves
letelepítési kötelezettségvállalások kevesebb mint tizedét
teszik ki ennek a számnak.
– Bár a menekültügyi
egyezményt 145 ország ratifikálta, a világnak vannak olyan
részei, ahol csak igen kevés állam csatlakozott hozzá. Ide
tartozik a Közel-Kelet nagy része, Dél-Ázsia és Délkelet-Ázsia.
Az egyezményt alá nem író országokban a menekülteket általában
korlátozott jogok illetik meg, egyes esetekben pedig törvényileg
szabályozott menekültstátuszt sem kaphatnak.
– Némely országban
elfogadottak az idegengyűlölő és rasszista megnyilvánulások,
egyes médiumok és politikusok egyenesen a menekülteket és a
migránsokat hibáztatják a társadalmi és gazdasági problémákért.
A globális
menekültügyi válságnak addig nem lesz megoldása, amíg a
nemzetközi közösség fel nem ismeri, hogy ez egy világméretű
probléma, és ehhez mérten nem kezeli. A menekültek –
értelemszerűen – olyan emberek, akiknek az állampolgárság
szerinti országuk nem kíván, vagy nem képes védelmet nyújtani.
Olyan emberek, akik fegyveres konfliktusok, üldöztetés, erőszak
és az emberi jogok súlyos megsértése elől menekülnek.
A jelentés áttekintést
nyújt a globális menekültügyi válságról: Libanontól Kenyáig,
az Andamán-tengertől a Földközi-tengerig. Globális intézkedést
sürget a 21. század egyik legmeghatározóbb problémájára. A
menekültügyi válságokkal szemben alkalmazott jelenlegi
megközelítések nem működnek, az elveszett és romba dőlt életek
száma pedig egyes fegyveres konfliktusok áldozataiét is
meghaladja. Paradigmaváltásra van szükség: az Amnesty
International javaslata szerint gyökerestől meg kell újítani a
menekültvédelmet és az államok közötti tehermegosztás
rendszerét.
Az Amnesty
International szerint a menekültvédelmi paradigmaváltáshoz nyolc
kulcsfontosságú kötelezettségvállalás szükséges:
– Nemzetközi
csúcstalálkozó, melyen a résztvevők megtárgyalják a
globális menekültügyi válság témakörét, különös
tekintettel a nemzetközi felelősségvállalás növelésére és a
tehermegosztásra;
– A menekültügyi
egyezmény globális ratifikációja;
– Megbízható
nemzeti szintű menekültvédelmi rendszerek kialakítása: az
államoknak nemzeti szinten tisztességes menekültügyi eljárás
keretében kell elbírálniuk a menekültstátusz iránti kérelmeket,
garantálniuk kell a menekültek alapvető jogainak tiszteletben
tartását és a szolgáltatásokhoz ‒ például oktatáshoz és
egészségügyi ellátáshoz ‒ való hozzáférést;
‒ Teljes
elkötelezettség az emberi életek megmentése iránt: az
államoknak a vészhelyzetbe került emberek legyenek fontosabbak,
mint a bevándorlási politikák végrehajtása. Olyan helyzetekben,
ahol emberi életek forognak kockán, mint például ‒ de nem
kizárólag ‒ amikor a menekültek veszélyes hajóutakra
vállalkoznak, hogy tengereket átszelve biztonságos helyre
jussanak, az államoknak kutató- és mentőalakulatokat kell
fenntartaniuk, és késlekedés nélkül a vészhelyzetbe került
emberek segítségére kell sietniük. Ezt az alapelvet semmilyen
határvédelmi célkitűzés nem írhatja felül;
‒ Harc az
emberkereskedelem ellen: az államoknak hatékonyan fel kell
lépniük az emberkereskedő szervezetek tevékenységének
kivizsgálása és eljárás alá vonása érdekében. Az államoknak
védelmet és segítséget kell nyújtaniuk az emberkereskedelem
áldozatainak, és elérhetővé kell tenniük a menekültstátusz
elbírálására szolgáló eljárást és/vagy a letelepedés
lehetőségét;
‒ A UNHCR által
megszabott letelepítési kvóták teljesítése: közel
egymillió letelepedési engedélyre vagy a humanitárius elismerés
egyéb formáira lenne szüksége a helyváltoztatásra kényszerülő
menekülteknek, és ez a szám minden évben csak nő. Az Amnesty
International becslése szerint a következő öt évben legalább
évi 300 000 letelepedési engedélyre és a humanitárius
elismerés egyéb formáira lesz szükség. Azt, hogy melyik
országnak hány helyet kellene felajánlania, a népességen, az
életszínvonalon és a munkanélküliségi rátán alapuló
kvótarendszerrel lehetne megállapítani;
‒ Harc az
idegengyűlölet ellen: a kormányoknak tartózkodniuk kell az
idegengyűlölő megnyilvánulásoktól, és attól, hogy a
menekülteket, a menedékkérőket és a migránsokat hibáztassák
egyes gazdasági és társadalmi problémákért. Ezen kívül a
kormányoknak hatékony szakpolitikákat kell kialakítaniuk az
idegenellenes erőszak felszámolására és megelőzésére;
‒ Globális
menekültügyi alap létrehozása: az alapnak fedeznie kell az
ENSZ összes menekültügyi válsággal kapcsolatos humanitárius
felhívását. Az alapnak továbbá hatékony pénzügyi támogatást
kell nyújtania a nagyszámú menekültet befogadó országoknak,
hogy mind a menekültek, mind a befogadó közösségek számára
elérhetővé tehessenek bizonyos szolgáltatásokat.
