Menekültügyi válság: Az igazi problémát nem az embercsempészek, hanem a kormányok jelentik

Idén áprilisban egy görög katona azzal került a nemzetközi sajtó címoldalaira, hogy egy görög sziget partjainál számos menekült életét mentette meg. Antonis Deligiorgist csak a „görög strandok hőseként” emlegetik, ő maga azonban jóval szerényebb ennél: „Nem gondolkodtam túl sokat, egyszerűen csak tettem, amit tennem kellett”.

Ezzel
nincs egyedül. A helyi lakosság több görög szigeten
például Leroszon és Leszboszon
csoportokat alkotva a nap huszonnégy órájában azon dolgozik, hogy
ételt, száraz ruhát és menedéket biztosítson az újonnan érkező
menekülteknek.

Antonis
és a szigetlakók együttérzésének e szerény megnyilvánulása
éles ellentétben áll a kormányok többségének hozzáállásával,
amely
úgy tűnik

kimerül annyiban, hogy igyekeznek távol tartani a menekülteket és
migránsokat a határaiktól.

Évtizedek
óta nem láttunk ilyen súlyos menekültügyi válságot, mint a
jelenlegi. A gazdag országok ennek ellenére lezárják határaikat
a világ 19,5 millió menekültje előtt,
ezzel olyan bűnszövetkezetek
karjaiba taszítva őket,
amelyek épp a kétségbeesésükből
húznak hasznot. Nem az embercsempészek okozzák az igazi problémát,
hanem a kormányok, akikből
a legkisebb szikrája is hiányzik annak az emberi tisztességnek,
amit Antonis Deligiorgis és a hozzá hasonlók tanúsítottak.

Június
15-én, hétfőn
az Amnesty International arra figyelmeztetett, hogy a globális
menekültügyi helyzet a 70 évvel ezelőtti
második világháború óta még sosem volt ennyire aggasztó. A
szíriai válság korunk legnagyobb humanitárius katasztrófája,
amelynek következtében négymillió menekült a szomszédos
országokban kénytelen küzdeni a túlélésért, további 7,6
millióan pedig Szírián belül kényszerültek otthonuk
elhagyására. Vannak azonban olyan konfliktusok, amelyek jóval
kevesebb nyilvánosságot kapnak, de legalább ilyen kétségbeejtőek:
Dél-Szudánból, Nigériából, Burundiból és más szubszaharai
országokból 3 millióan menekültek el emberi jogsértések miatt.

Ezek
az emberek csak azt teszik, amit mi is tennénk, ha elviselhetetlen
körülmények között találnánk magunkat: elmenekülnek. A
menekülés során mindenüket kockára teszik. Néha azonban nem
marad más, amit kockára tehetnek, csak az életük.

A
világ leggazdagabb országai botrányosan keveset tesznek annak
érdekében, hogy ezek az emberek elmenekülhessenek a jogaikat és
az életüket fenyegető
körülmények elöl. A nemzetközi közösség ugyan ad pénzt erre
a célra, de korántsem eleget ahhoz, hogy ezt a soha nem látott
krízist meg lehessen oldani. Sőt,

ami még ennél is fontosabb
a gazdag országok igen szűkmarkúak,
amikor arról van szó, hogy a letelepítési programok révén új
otthont kellene nyújtani a menekülteknek.

Ez
azt jelenti, hogy a legnagyobb felelősség
ennek a súlyos válságnak a kezelésében épp a legkevésbé
felkészült országokra hárul: a világ menekültjeinek 86%-a
fejlődő
országokban talál menedéket. Törökország, Pakisztán és
Libanon egyenként több mint egymillió menekültet fogad be. A
szíriai menekültek számára globálisan felajánlott helyek száma
mindössze egy kicsit több mint 2%-a annak, ahányan a szomszédos
országokban meghúzódnak. 2013-ban összesen kevesebb mint 15 000
afrikai menekült kapott letelepedési engedélyt.

A
gazdag országok letelepítési programjai szinte teljesen
elégtelenek. A menedékhez jutás biztonságos és legális
módjainak hiánya szó szerint emberéletekbe kerül.

Évente
több ezren halnak meg menekülés közben. Áldozatul esnek az
éhségnek, a visszaéléseknek, a kiszáradásnak, a betegségeknek
vagy egyszerűen
a vízbe fulladnak.

2015
áprilisában mindössze tíz nap alatt több mint ezren vesztették
életüket, miközben Európába próbáltak eljutni. 2015 májusában
ezrek hánykolódtak heteken keresztül a tengeren Thaiföld,
Malajzia és Indonézia partjainál, miközben ezek az országok vagy
visszaküldték őket
a nyílt vízre, vagy egymással veszekedtek azon, hogy mit tegyenek.

Végül
a kormányok az esetet övező
közfelháborodás nyomán, kelletlenül ugyan, de kénytelen voltak
cselekedni.

Malajzia
és Indonézia végül hétezer tengeri menekült befogadásába
egyezett bele, azonban csak ideiglenes védelmet volt hajlandó
biztosítani, ráadásul azzal a feltétellel, hogy a nemzetközi
közösség segítséget nyújt a hazatelepítésükhöz vagy a más
országban való letelepítésükhöz.

Az
extra járőrhajók,
amelyeket az európai kormányok a Földközi-tengeren csatasorba
állítottak, úgy tűnik
beteljesítik a várakozásokat, hiszen az elmúlt hat hétben sokkal
kevesebb haláleset történt a térségben. Ugyanakkor ahhoz, hogy
azok számát is csökkenteni lehessen, akik életüket
embercsempészek hajóin kockáztatják, az EU tagországainak
jelentős
számú letelepedési engedélyt kellene kibocsátaniuk, és
biztonságos utakat kellene nyitniuk Európába.

A
nemzetközi közösség ilyenfajta tragédiákra adott válasza
nyilvánvalóan óriási hiányosságokat mutat. Ezért sok kormány
azzal próbálja elterelni a figyelmet saját kudarcairól, hogy a
globális menekültügyi válságot emberkereskedelmi és
-csempészeti problémaként állítja be. Bizonyos értelemben
igazuk is van, de nem úgy, ahogy ők
szeretnék. A kormányok azt állítják, maguk az embercsempészek
és emberkereskedők
jelentik a problémát. Az embercsempészet és -kereskedelem azonban
valójában csak okozat; a kormányok elégtelen fellépése a
probléma.

A
kétségbeesett embereket semmi sem tarthatja vissza a meneküléstől.
A morális felelősség
a kormányokat terheli, amiért megakadályozzák, hogy biztonságos
és legális útvonalakat használjanak, és ezzel rákényszerítik
őket,
hogy embercsempészek szolgáltatásait vegyék igénybe, vagy
embercsempészek kizsákmányolásának szolgáltassák ki magukat.

A
kormányok intézkedései éles ellentétben állnak a hétköznapi
emberek és közösségek hozzáállásával. Ők
megadják az érkezőknek
mindazt a tiszteletet, amely sok kormány hivatalos
menekültpolitikájából olyan szembetűnően
hiányzik. A migráció mindig is az emberi élet része volt. Az az
elképzelés, hogy az embereket akadályozzuk a mozgásban és
megbüntetjük őket,
ha elvándorolnak, helytelen és kudarcra van ítélve.

A
kormányoknak be kell fejezniük a probléma tudatos szőnyeg
alá söprését, és a globális menekültügyi válság megoldásán
kell dolgozniuk, kezdve azzal, hogy feltétel nélkül elkötelezik
magukat az emberi élet elsőbbsége
mellett. Az elvárt finanszírozási és letelepítési
hozzájárulások teljesen ésszerűek
és teljesíthetők.
A menekülteknek nem hősiességre,
hanem az emberi méltóságuk tiszteletben tartására van szükségük.

Téma