Az
önsegítő csoportunk azzal kezdte, hogy meghallgattunk nőket, akik
a fegyveres konfliktusok alatt erőszak áldozataivá váltak. Az
elején azokról a tapasztalataikról beszéltek, amiket akkor
szereztek, amikor otthonaik elhagyására kényszerítették őket.
Később viszont egy, a SISMA emberi jogi szervezet által a nők
számára rendezett workshop alatt megkérdezték, hogy van-e olyan
köztünk, aki egyúttal szexuális erőszakot is átélt a fegyveres
konfliktusok során. Ekkor egymásra néztünk. Nem könnyű
kimondani, hogy megerőszakoltak, amikor vannak gyerekeid, és amikor
a férjed nem tud arról, hogy mi történt veled. Ez félelmetes. De
a SISMA igazán sokat segített nekünk, hogy megszólaljunk, hogy
elmondjuk, mi történt igazából. Úgy kezdtük elmondani a
történeteinket, hogy kimondtuk: „megerőszakoltak”, „engem is
megerőszakoltak”, „és a lányaimat is”. Elkezdtük újra
felépíteni az életünket, beszéltünk a történtekről, és
arról, hogy mit tettünk az újrakezdés érdekében.
Ekkor
éreztem, hogy többé nem tudok csöndben maradni. Senkinek sincs
joga visszaélni a testemmel. Ez az én testem, és senkinek sincs
joga megérinteni engem, ha nem akarom. Meg kell szólalnom, hogy
minderre fény derüljön. Számomra az igazság feltárásának egy
része az, hogy tudatosítom az emberekben, hogy Kolumbiában a
szexuális erőszak valós probléma.
Azután,
hogy négy éve osztjuk meg a tapasztalatainkat a csoportban, igazán
büszkék vagyunk a tudattól, hogy nem vagyunk egyedül. Az egész
világról kaptunk üzeneteket, amelyek révén igazán érezzük,
hogy megbecsülnek minket és értékelik a munkánkat. Fontosnak
tartom, hogy sokan tudjanak a világon a csoportunkról. Olyan,
mintha morálisan támogatnának másokat, és ez minket is erőssé
tesz. Lépésről lépésre segíthetünk másoknak, hogy valamilyen
módon túltegyék magukat azon, ami történt. Számomra a
legfontosabb dolog a tudat, hogy más nőket segítünk.
A
nemi erőszak legtöbbször az öröm és méltóság végét jelenti
egy nő számára. Így megpróbáltunk az élet szimbólumaivá
válni. Sikeresek akarunk lenni. Boldogok akarunk lenni. Küzdünk.
Önmagunk akarunk lenni. Tudjuk, hogy senkinek sincs joga elítélni
vagy lenézni minket, mint áldozatokat.
Nagyon
büszkék voltunk, amikor az Amnesty International eljött hozzánk,
és beszéltünk velük. Beszéltek a kormánnyal is, és
kampányoltak. Láttuk a hírekben, a televízióban, és hallottuk a
rádióban. Ez egy hatalmas előrelépés volt. Már nem voltunk
névtelenek. A csend megtört. Az állam felnyitotta a szemét, és
azt mondta: „teret kell teremtenünk ezeknek a nőknek, hogy
megszólalhassanak, és elmondhassák, hogy mi történik.”
A
más országban élő nőknek, akiket megerőszakoltak, azt üzenem,
hogy fontos, hogy ne csak jelentsék a történteket, hanem
próbáljanak meg túljutni azon, ami történt, és szerezzenek
segítséget. Azoknak a nőknek, akik nem tapasztaltak szexuális
erőszakot, üzenem, hogy a szolidaritásuk nagyon fontos. A
férfiaknak is azt üzenem, hogy fontos a támogatásuk. Ha nem
cselekszünk, a nők elleni támadások folytatódni fognak. Nem
leszünk csöndben.
