Az ENSZ Humanitárius Ügyek Koordinációs Hivatala szerint az iraki humanitárius válság „az egyik legnagyobb, legbonyolultabb és leggyorsabban változó” a világon. És még ez a leírás sem adja vissza pontosan az otthonukat elhagyni kényszerülő civilek szenvedését.
Az elmúlt két hétben az Amnesty International kutatói Irakban
több száz belső menekülttel (olyan ember, akinek el kellett
hagyni az otthonát, de nem lépte át az ország határát)
készítettek interjút. Mindannyian annak a 3,4 milliós csoportnak
a tagjai, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat, és jelenleg
befogadó közösségekben, illetve táborokban, iskolákban,
mecsetekben és félkész épületekben laknak. Sokan közülük
túlzsúfolt és és nyomorúságos körülmények között élnek,
alig védve a naptól és a gyakran 50 fok felé kúszó
hőmérséklettől. Sokan alig vagy egyáltalán nem férnek hozzá a
legszükségesebb szolgáltatásokhoz sem.
Néhányan azok közül, akikkel beszélgettünk a katonai
műveletek elől menekültek, míg mások több mint két éve
otthontalanok, azóta, hogy az Iszlám Állam nagy kiterjedésű
területeket foglalt el Irakból 2014-ben. Sokan nem térhetnek haza,
mert még folynak a harcok. Mások arra várnak, hogy felszámolják
az utolsó aknamezőket is, és legalább néhány alapszolgáltatás
helyreálljon. A Popular Mobilization Unit (egy elsősorban síita
milíciákat tömörítő ernyőszervezet) és a pesmerga erők (Irak
kurdisztáni régiójának fegyveresei) szintén akadályoznak
embereket abban, hogy visszatérjenek az Iszlám államtól
visszafoglalt vagy ellenőrzésük alatt soha nem tartott
területekre.
Mindegyik családnak, akikkel beszéltünk megvolt a maga
elképesztő története arról, milyen az Iszlám Államban élni,
hogyan menekültek el onnan, és arról is meséltek, hogy jelenleg
milyen kilátástalan és reménytelen a jövőjük.
Ahmed Alavi Abbász nyolc gyermeke közül ötöt vesztett el,
miután elmenekültek a kirkuki Havijában dúló harcok elől. Ezt
mesélte:”Június 1-jén hajnali fél kettőkor indultunk el a
falunkból. Összesen 130 ember, köztük a feleségem és nyolc
gyermekünk. Nem használhattuk a főutat, mert a Daesh (az Iszlám
Állam arabul) lőni szokott a menekülőkre…Kilenc órát
gyalogoltunk tüskék és kövek között, völgyeken és árkokon
keresztül… Hirtelen egy robbanás, valaki aknára lépett. 11
ember, köztük öt gyerekem halt meg ott.”
Sanaa, az ötgyermekes anya – a legidősebb közülük 14 éves
– július 7-én éjjel egy hegyre mászott fel Baashiqában: ”A
Daesh emberei őrködtek a faluban, ezért halkan kellett mozognunk.
Félúton jártunk, amikor a legkisebb lányom elkezdett sírni, így
a katonák meghallottak minket. Elkezdtek a levegőbe lőni, ezért
még gyorsabban másztunk. A tüskéktől a lábam és a bokám
vérezni kezdett. Felnéztem és láttam, ahogy egy pesmerga harcos
int nekünk, hogy másszunk tovább, majd kinyúlt és felhúzta a
gyerekeket… Egyik gyerekem elejtett egy táskát, azt hittem, hogy
a kislányom esett le. Azt hittem, meghalt, nem tudtam megmozdulni. A
persmerga felhúzott, azt mondta „most már biztonságban vagy”,
én pedig ott helyben elájultam.”
Mások számára az utazás letartóztatással, eltüntetéssel
vagy a szeretteik halálával ért véget.
Egy férfi, akivel az Amariyat al-Falluja táborban találkoztunk
elmesélte, hogyan menekült el Fallúdzsából június 3-án:
„Legalább 1300 férfi, a feleségeik és a gyerekeik volt a
csoportban, amikor fegyveresekkel találkoztunk Shuhadánál. Azt
hittük, a hadsereg, de kiderült, hogy a Hezbollah Brigádok
(egy Irán által támogatott iraki síita paramilitáris erő). A
férfiakat elválasztották a nőktől és a gyerekektől, több
százukat azóta sem látta senki.” Ő a 605 szerencsés férfi és
fiatal fiú közé tartozott, akiket június 5-én az Amariyat
al-Fallujah táborba vittek, miután megkínozták vagy más módon
bántalmazták őket. Sokan meghaltak a fegyveresek fogságában.
További 700 emberről semmit sem tudni.
Azok, akik túlélték az Iszlám Államot és az menekülést is,
elkeserítő jövővel néznek szembe. A folytatódó harcok és az
utazási tilalmak miatt kevés a remény a hazatérésre. A szunnita
belső menekültek szabad mozgását önkényesen korlátozzák
Közép-Irakban és Irak kurdisztáni részén is. Ahhoz, hogy a
táborokból a városokba költözhessenek, elképesztő mennyiségű
hivatali eljáráson kell keresztülmenniük, a szabályok persze
kormányzóságról kormányzóságra változnak, és sokszor az
eljáró tisztviselő vagy fegyveres szeszélyétől függ a sorsuk.
Sokak számára ahhoz is különleges engedély kell, hogy orvosi
kezelés céljából elhagyhassák a tábort.
Egy hat gyermekes apa a dohuki táborból a falu felé mutatott:
”A feleségem és a fiatalabb gyerekeim ott laknak. Nekem és a 16
éves fiamnak nem engedik meg, hogy velük lakjunk, foglyai vagyunk
ennek a tábornak..azt mondták biztonsági intézkedés. Hogyan
tudnánk így élni?”
Miközben Moszul – Irak második legnagyobb városa és az
Iszlám Állam egyik központja – visszafoglalása miatt egyre
komolyabb katonai műveletek zajlanak a térségben, komoly kétségek
merülnek fel, hogy az iraki kormány és a nemzetközi közösség
tud-e megfelelő humanitárius segítséget nyújtani a menekülő
embereknek. Sürgősen újabb nemzetközi forrásokra lenne szükség,
hogy elkerüljük a katasztrófát, a hatóságoknak pedig meg kell
akadályozniuk, hogy a fegyveres erők további jogsértéseket
kövessenek el.
„Mi lesz velünk?” – kérdezi egy nő, aki a ninivei
kormányzóságban található Imam Gharbi nevű faluból menekült
el. Sógornője útközben meghalt, unokaöccsét pedig katonák –
a gyanú szerint az Iszlám Állam támogatói – fogták el.
Számára, ahogyan a több millió iraki belső menekült számára,
az élet egy mindennapi küzdelem, és teljesen bizonytalan, hogy mit
tartogat számukra a jövő.
