Március óta, amióta az első ebola-fertőzés híre elterjedt, Sierra Leonéban az élet a felismerhetetlenségig megváltozott.
Tommy Trenchard / OxfamEgészségügyi dolgozó készül belépni a sierra leonei Lakkában található Ebola Holding Centre elkülönített egységébe
Mostanáig az Egészségügyi Világszervezet csak Sierra Leonéban 5200 ebola-fertőzésről számolt be, és több mint 13700-ról világszerte. Több mint 4500 ember meghalt már, és ebből 1500 az én országomban. Külföldi barátaim gyakran kérdezik, hogy milyen jelenleg az élet nálunk. Azt kell mondanom, hogy borzalmas.
Minden reggel úgy ébredek freetowni lakásomban, hogy a médiában rémisztő híreket látok és hallok. Az emberek kétségbeesetten próbálnak orvosi segítséget kérni, ami az életet jelentené – ám sokszor sikertelenül. Az orvosok és nővérek az összeroppanás határán vannak. Egész közösségek vannak karanténban, és nem férnek hozzá a minimálisan szükséges élelmiszer- és vízmennyiséghez.
A járvány kitörése előtt minden nap elmentem a Freetown belvárosában levő irodámba, a gyermekeim pedig iskolába mentek. Most alig hagyjuk el a házat. Senkit nem látogatunk meg, és minket sem látogat senki. A telefon és a közösségi média a legfőbb kommunikációs eszközeink. A gyermekeim iskolája bezárt, tehát egész nap itthon vannak. Manapság Freetown utcái már nem olyan zsúfoltak, mint a járvány előtt. Bár vannak emberek, akik látszólag a megszokott módon folytatják az életüket, a közhangulatot a félelem uralja. Az emberek félnek attól, hogy kapcsolatba kerülnek egy fertőzött személlyel, ezért leggyakrabban otthon maradnak. A túlélés azoknak is kihívást jelent, akik nem hordozzák a betegséget. Ételt vásárolni is nehéz. Sok bolt bezárt, az árak pedig felszöktek. Alig bírjuk. Külföldről sem érkezik élelem, és számos légitársaság törölte az ide szóló járatait. Olyan, mintha az egész ország karanténban lenne. Vidéken azonban még rosszabb a helyzet.
A kormány a lehetőségekhez képest mindent megtesz. Tájékoztatást adtak arról, hogy mit tegyünk és ne tegyünk, hogy elkerüljük a fertőzést. De az ebola kitörése felfedte az egészségügyi ellátórendszerünk hatalmas problémáit, amely most amúgy is az összeomlás szélén áll, főleg vidéken. A kórházak próbálnak ellátást biztosítani, bár erőforrásaik korlátozottak, személyzetük csekély. Ez azt jelenti, hogy el kell utasítsák azokat, akik nem az ebola, hanem más okok miatt szorulnak orvosi ellátásra, sokszor olyan esetben is, amikor életveszély áll fenn, mint például malária vagy szülési komplikációk esetén. A rákbetegek alapvető ellátása jelenleg szünetel.
Egy másik nagy probléma az ebolát túlélők visszaintegrálása a közösségbe. Számos esetről hallottunk, amikor valaki túlélte a betegséget, de nem engedték vissza a közösségébe vagy megbélyegezték.Vannak ugyan nemzetközi akciók, például az Egyesült Királyság részéről, amelyek próbálnak segíteni a rászorulókon, de a helyzet továbbra is kétségbeejtő. Hacsak a legvisszafogottabb becsléseit nézzük az Egészségügyi Világszervezetnek az ebola terjedéséről, akkor is sokkal nagyobb nemzetközi segítségre szorulunk, mint amennyit a világ országai eddig ígértek, amennyiben vissza akarjuk szorítani a járvány terjedését.
Égető szükség van arra, hogy a nemzetközi közösség fokozza erőfeszítéseit, de nem csupán az anyagi támogatást. Amire Sierra Leonéban az embereknek valóban szüksége van, az nem más, mint olyan orvosok és nővérek, akik készen állnak a munkára, és szakértelmükkel segítenek megfékezni ezt a kegyetlen betegséget. Ez csakis összehangolt nemzetközi erőfeszítéssel és világpolitikai szintű elhatározással érhető el. Ez egy világméretű krízishelyzet, ami világméretű választ követel.Túl sok emberi élet forog kockán. Nincs vesztegetni való időnk.
