Az EU–Törökország között kötött egyezmény egyik következménye, hogy a március 20-a előtt érkezett menekülteket a szigetekről két nap alatt átszállították Görögország szárazföldi részére. Leszboszról közel 4000 menedékkérőt helyeztek át az Athén, Tesszaloniki és Kavala környékén fekvő menekülttáborokba. Az önkéntesek a változó helyzethez igazodva Idomenibe és Athén környékére költöztek, hogy továbbra is segítsék a rászorulókat.
Mivel Tesszalonikiből repülök
haza, én és Katie, egy angliai önkéntes a város környékén fekvő táborokat
vettük célba, így vezetett az utunk Diavataba.
A Diavata tábor, akárcsak a
leszboszi Moria, régen katonai támaszpontként működött. Annyi a különbség, hogy
Diavatában csak egy sor szögesdrót kerítés van és nincsenek cellák. Minden
menedékkérő sátrakban alszik, néhányban pedig ágy is található.
Fatima, az első akit megkérdeztem
mit hiányol a legjobban a táborból azt válaszolta: teát! A sátrakban nincs
fűtés, kint pedig hideg van. Egy csésze tea csodákra képes, és pillanatok alatt
felmelegít. Annak ellenére, hogy ezt az apróságot emelte ki, a legnagyobb
szükség a tiszta és higiénikus illemhelyekre van. A menedékkérők mobil
toaletteket használnak, amelyeket látszólag régen takarítottak.
A menedékkérők többsége legalább
egy hónappal ezelőtt érkezett a táborba, legtöbben gyerekes családok. A
Vöröskereszten kívül csak egy kis helyi csapat segíti őket ruha adományokkal,
így a szórakoztatás mellőzve van. Az elkövetkezendő napokban felmérjük mire van
szükség a táborban, majd új önkénteseket hívunk segítségül a látszólag
elfeledett táborba.
Kezdetnek a görög önkénteseknek
segítettünk a ruhaadományok szétválogatásában, majd kis idő után úgy
döntöttünk, végigsétálunk a táboron, hogy felmérjük mennyien vannak. Az első
sátorból barátságos nők integettek, és egyből behívtak a kis otthonukba. Nem
beszéltek angolul, az én arab tudásom pedig kimerül pár alap szó után, így
mutogatással kommunikáltunk. Hamar csatlakozott hozzánk több menedékkérő,
mindenki meg szerette volna mutatni a sátrat, amelyben él. A beszélgetés közben
láttam, hogy a gyerekek figyelemre vágynak, így elővettem az arcfestékeket,
amely jó ötletnek bizonyult.
Este festékes arcú boldog
gyerekektől vettünk búcsút, megígérve, hogy másnap újra találkozunk.
