Fiatalkorában
Brian Wood egyszer véletlenül besétált egy alkalmi bombagyárba
Rodéziában. Kevéssel ezután az angolai menekülttáborokra mért
légicsapásokról készült fotókat nézve szembesült az ott
készítettekhez hasonló lőszerek okozta szörnyű pusztítással.
Az
anti-apartheid aktivista számára a globális fegyveripar egyik
előörsével való, 1974-ben megesett véletlen találkozás volt az
a pillanat, amikor rádöbbent az állami tulajdonban lévő
fegyverek pusztító erejére, melyeket válogatás nélkül vetettek
be a II. Világháború óta világviszonylatban történt 395
fegyveres konfliktus egyikében.
Hétfőn,
két évtizeddel azután, hogy megkezdte munkáját azért, hogy
nemzetközi törvénybe foglaltasson egy sor elvet, amely a
világszerte eladott fegyverek hatalmas arzenálját tartaná
ellenőrzés alatt, Dél-Afrikában szerzett tapasztalatai
mérföldkőhöz értek. Aznap ugyanis 62 ország, köztük
Nagy-Britannia, Franciaország és Németország aláírta az első
globális Fegyverkereskedelmi Szerződést az ENSZ new yorki
központjában. Várhatóan az Egyesült Államok is hamarosan
aláírja az egyezményt.
A
60 éves Wood számára, aki dolgozó élete javát a Szerződés
megvalósításának szentelte, valamint munkaadói számára az
Amnesty International-nél ez a pillanat volt az, amely során sok
évi – ahogyan ő fogalmaz – „hízelgés, és a kormányokra
gyakorolt nyomás annak érdekében, hogy bekapják a horgot” végre
kifizetődött.
Wood
így nyilatkozott a The Independent-nek: „Számomra ez mind
ugyanannak a projektnek a része. A hagyományos fegyverekkel való
kereskedelem, és az ebből fakadó visszaélések emberek millióinak
az életére vannak kihatással, akár meghaltak, otthonukat
vesztették vagy sérülést szenvedtek egy fegyveres konfliktusban
vagy annak utóhatásai miatt.”
A
szerződés megvalósítása nem volt sétagalopp. Még 2003-ban is
nevetség tárgya lett, amikor egy agytrösztökből álló fórumon
Wood és kampánytársai előadták az ötletet. A gondolat, hogy
jogi hálózatot fonjanak egy évente 100 milliárd dollárt hozó
világméretű iparág köré – ahogyan ő fogalmazott –
„utópisztikus” volt. Az egyik jelenlévő kiválóság kereken
kijelentette: „Sosem járhatnak sikerrel.”
Ennek
ellenére 22 év kampányolást követően, mely a márciusi
ENSZ-tárgyalások utolsó kéthetes maratonján érte el
csúcspontját, sikerre vitték az ügyet.
Jutalmuk,
hogy a szerződés aláírói – akikhez a világ legnagyobb
fegyverkereskedője, az USA is csatlakozni fog – egy olyan
rendszerre mondanak igent, amely kötelezi az országokat, hogy
minden egyes hagományos fegyverekre vonatkozó tranzakciót csak
akkor bonyolítsanak le, amennyiben az eladó fél megbizonyosodott
felőle, hogy azokat nem népirtás, emberiesség elleni bűntettek
vagy háborús bűnök elkövetésére használják majd.
Bár
a szerződés korántsem tökéletes – például a lőszerekre
vonatkozó korlátozás hiányzik némely intézkedéséből, és a
világ legnagyobb fegyvergyártói közül néhányan – Oroszország
és Kína – nem jelezték még, hogy szeretnének a részesei lenni
–, ez az első eset, hogy az egyes fegyvereladások emberi jogi
vonatkozása jogerősen feltételévé vált minden tranzakció
nyélbe ütésének.
Ez
korszakalkotó változást jelent egy olyan iparág számára,
amelyben évente minden egyes bolygónkon élő emberre fejenként
két töltény jut.
Wood,
akiben túlcsordul az ügyében szerzett tudás és az aziránt
érzett szenvedély, kínosan ügyel rá, hogy ne tűnjön úgy,
mintha bezsebelné az összes elismerést egy egyezményért, amely
nem jöhetett volna létre a jogi vélemények aprólékos
felsorakoztatása, és több tucat szervezet és személy – köztük
három Nobel-díjas – buzgó lobbizása nélkül.
Az
Amnesty fegyverekkel és emberi jogokkal kapcsolatos kampányainak
vezetője megérdemelten mondhatja, hogy ő volt az ügy legkitartóbb
és leglelkesebb támogatója.
1991-ben
a szervezet londoni irodájában, amnesty-s kollégáival közösen
kezdtek el először játszani a gondolattal, hogy hogyan lehetne
jogerős garanciákat szerezni arra, hogy a fegyvereket ne
használhassák fel az emberi jogok csorbítására.
Hosszú
út vezetett még azonban odáig, hogy céljukat abban a jogerős
szerződésben teljesítsék ki, amelyet tegnap New Yorkban írt alá
többek közt Allistair Burt külügyminiszter is.
Az
egyezmény ösztönzőereje akkor született meg, amikor a Kuvait
Saddam Hussein általi megszállását követő 1991-es Öbölháború
felfedte, hogy Irakban hemzsegnek azok a fegyverek, amelyekkel az
ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja, valamint
Olaszország és Csehszlovákia látja el.
Kisvártatva
az Amnesty és partnerei körbejárták a világot, hogy az ügy
mellé állítsák a kormányszakértőket…
Egy
kulcsfontosságú áttörés 2004-ben történt, amikor a brit
kormány az akkor külügyminiszteri posztot betöltő Jack Straw-n
keresztül bejelentette, hogy hajlandó támogatni a szerződést;
valószínűsíthetően az iraki háború köveztében elszabaduló
katasztrófahelyzet okozta baloldai düh csitításaképp.
Ahogy
Wood mondta: „Áramütésként ért a hír. Ez volt az a pont,
amikor azt éreztük, véghez tudjuk vinni a terveinket. Biztosak
lehettünk benne, hogy így is pokoli nagy vita alakul majd ki a
tartalma körül, de tudtuk, hogy elérhetünk egy egyezséget.”
Újabb
hét év javarészét emésztette még fel, hogy tegnap aláírják a
dokumentumot, ami azonban csak akkor lép hivatalosan érvénybe, ha
50 aláíróország ratifikálja. Ennek a mérföldkőnek az elérését
2015-re jósolják.
A
tegnapi ceremónia legalább egy ember számára engedett egy kis
lélegzetvételt, mielőtt újra harcba szállna, hogy csökkentse az
esélyét annak, hogy a jövőbeni generációkat is kísértse az a
barbárság, aminek ő Dél-Afrikában volt a tanúja.
Az
ő szavaival élve: „A szerződés nem csodaszer. Csupán egyetlen
eszköz azoknak az eszközöknek a garmadájában, amelyeknek a
rendelkezésünkre kellene állniuk. De egy összetartó csoportra
volt szükség ahhoz, hogy elérjük. Senki nem beszélt még azelőtt
egymással az emberi jogi csoportok és a fegyverellenőrzésért
felelős csoportok közül. A paradigma most megváltozott.”
