Száz évvel ezelőtt, az első Nemzetközi Nőnapon több mint egymillió ember vonult az utcára szerte Európában, hogy egy olyan világ mellett álljanak ki, ahol nincs nemi megkülönböztetés, ahol nőknek és férfiaknak ugyanannyi joguk van dolgozni, szavazni és országuk jövőjét befolyásolni.
Száz
év múltán a valóság azt mutatja, hogy a nők még mindig többen
élnek szegénységben. Többen írástudatlanok. A világ
összbevételének mindössze 10 százalékát keresik, de a világ
munkájának kétharmadát ők végzik. A fejlődő országokban az
élelmiszer csaknem 80 százalékát ők állítják elő, de a
földeknek csupán egyetlen százaléka van az ő tulajdonukban.
Számos
országban még mindig megmondják nekik, hogy mit csináljanak, hogy
mit hordhatnak. A Szaúd-Arábiában, Csecsenföldön vagy Iránban
élő nők súlyos büntetésre számíthatnak, ha nem bizonyos
konzervatív vallási törvények szerint öltözködnek. Belgiumban,
Franciaországban és Spanyolország egyes részein pedig hamarosan
törvénysértésnek fog számítani, ha éppen azok szerint
ruházkodnak.
A
változásért harcoló nőket gyakran megvetik, bántalmazzák –
vagy még rosszabb. Oroszországban, a Fülöp-szigeteken, Mexikóban
vagy Nepálban a közelmúltban vezető aktivistákat öltek meg
azért, mert hallatták a hangjukat. Kínában, Bangladesben,
Indiában, Zimbabwéban és sok más országban pedig rendszeresen
bebörtönzik és kínozzák őket. A nemzetközi közösség
mégsem akar tudomást venni ezekről a tényekről. A nők
diszkriminációját sajnálatosnak, de elkerülhetetlennek tekintik.
Az
elmúlt két hónap drámai eseményei több millió, változásra
vágyó embert vittek az utcára a Közel-Keleten és
Észak-Afrikában.
A
nők együtt tüntettek a férfiakkal a politikai elnyomás ellen,
átfogó reformokat sürgetve. Nők és férfiak egyaránt szenvedtek
az elnyomó kormányok alatt. A nőknek azonban a megkülönböztető
törvényekkel és a mélyen gyökerező nemi egyenlőtlenséggel is
meg kellett küzdeniük.
Nem
csoda hát, hogy a nők az utcára mentek. Hogy látványosan örültek
Mubarak bukásának, vagy hogy hinni akartak az egyiptomi politika
újjászületésében. Mégsem tudhatjuk, milyen tényleges változás
következhet a nők számára Egyiptomban.Sok kormány –
köztük számos nyugati is – láthatólag csak akkor támogatja a
nők ügyét, ha az kapóra jön neki. A nők jogai csak alkumorzsák
a nemzetközi rend vezetéséért folyó küzdelemben.
Amikor
előnyös a tárgyalás a talibán rezsimmel, a nők jogai hirtelen
nem számítanak annyira. Ha szükség van Pakisztánra
szövetségesként, akkor elfogadható, hogy a kormány autonómiát
ad olyan régióknak, ahol a helyi törvénykezés miatt a nők jogai
súlyosan sérülnek. Irakban pedig olyan milíciák a szövetségesek,
amelyek szabadidejükben előszeretettel gyilkolnak női jogi
aktivistákat.
És
itt van Egyiptom, ahol az ország újjáépítésekor nem kizárt,
hogy a nők ismét partvonalon kívülre kerülnek.
Szinte
hihetetlen, de a kirekesztés és egyenlőtlenség évtizedei után a
nőket most is kizárják az új Egyiptom építéséből. Nemcsak az
átmeneti kormány, hanem a nemzetközi közösség is. A nemrég
megalakult nemzeti alkotmányozó bizottság kizárólag férfiakból
áll. Ez elfogadhatatlan.
Ha
a nemzetközi közösség tényleg foglalkozna az egyiptomi nők
jogaival, akkor kiállnának a nők részvételéért az új rendszer
és az új intézmények kiépítésében.
Az
átmeneti hatásógok és a nemzetközi közösség hozzáállása
olyan paternalizmusról árulkodnak, amely nagyon is ismerős lehet
az egyiptomi nőknek, hiszen évtizedekig egy elnyomó kormány alatt
éltek, amelyet elvileg törvénytisztelő államok is támogattak.
Most,
hogy a régi kormányok romjain újak emelkednek föl, mindenkinek el
kell köteleznie magát a női egyenjogúság mellett, mind
törvényileg, mind a gyakorlatban. Ez az egyenjogúság azonban csak
úgy érhető el, ha a nők aktívan közreműködnek az összes
tárgyalásban és az átmeneti időszak minden döntésében részt
vesznek.
Ahhoz,
hogy a változás ígérete Egyiptomban és a régió (sőt, a világ)
egyéb országaiban beteljesüljön, a különböző hátterű és
politikai meggyőződésű nőknek ott a helyük a tárgyalóasztalnál,
teljes jogú partnerekként.
Sok
minden változott az elmúlt 100 évben, sokszor mégis ugyanazokkal
a problémákkal kell szembenéznünk. A kormányok által vállalt
reformok számos országban elmaradnak a szükségestől. A
diszkrimináció még mindig keresztülhasít a társadalmakon,
nyomában az egyenlőtlenség hullámveréseivel.
Küzdelem
az egyenlőségért, tisztességért és megbecsülésért: ez volt
az első Nemzetközi Nőnap üzenete. Egy évszázaddal később még
mindig ugyanaz.
Widney
Brown az Amnesty International Jog- és Irányelv Főigazgatója
