2005 májusában, a kelet-üzbegisztáni Andizhan városában 23, a vád szerint iszlám szélsőséges helyi üzletember ügyét tárgyalták. A tárgyalás ideje alatt a bíróság épülete előtt békés tüntetés zajlott, de május 12-én az ítéletet elhalasztották. A következő nap hajnalán a vádlottakkal szimpatizáló fegyveresek megrohamozták a börtönt, ahol az üzletembereket fogva tartották, és elfoglalták a Hokimiatot, a helyi kormányirodát. Helyiek ezrei, köztük rengeteg nő és gyermek kezdett el gyülekezni a Hokimiat előtti Babur téren a korrupció és az igazságtalanság eltörlését követelve, és az a hír járta, hogy Üzbegisztán elnöke, Islam Karimov hamarosan Andizhanba érkezik, hogy hangot adjon aggályainak.
Karimov
nem jött, maga helyett katonákat küldött, akik körülvették a
teret és megkülönböztetés nélkül tüzeltek a többségben
fegyvertelen tüntetőkre. Több száz ember halt meg. Szemtanúk
beszámolói szerint a biztonsági erők módszeresen végeztek a
tüntetőkkel és üldözték a menekülni próbálókat.
© DENIS SINYAKOV/AFP/Getty Images
Ennek
ellenére körülbelül ötszáz embernek sikerült elmenekülnie és
átkelnie a határon a szomszédos Kirgizisztánba. Néhány nappal
később érkeztem a menekülttáborukba a Human Rights Watch több
munkatársával, ahol a történtekről kérdeztük őket.
Megpróbálták elmagyarázni miért maradtak a téren még akkor is,
amikor a kormányerők tüzet nyitottak. „Olyan régóta vártunk
erre a percre” – mondta az ötvenes évei végén járó Mohamed.
„Ha egyedül vagy vagy ketten vagytok, akkor egyszerűen
letartóztatnak, de mi azt hittük, ha mind összegyűlünk és
elsoroljuk a panaszainkat, akkor a kormány majd meghallgat
bennünket.” Mohamed egy hagyományos üzbég sapkát hordozott
magával – golyó ütötte lyuk volt rajta, amit egyre csak
tapogatott, alig tudta elhinni, hogy csak egy centiméteren múlt,
hogy nem a fejét találta el a golyó.
Egy
másik férfi, Batir így emlékezett: „Amikor egy páncélozott
csapatszállító tüzet nyitott, három mellettem álló ember
azonnal meghalt. Egyiküket fejlövés érte – a fejének felső
része lerepült a lövéstől, a másik két golyót kapott –
egyet gyomorba, egyet nyakba. Nem tudom, hogy a harmadik hogyan
sebesült meg – néhányan azonnal elvitték onnan. Amikor a
csapatszállító elhajtott, úgy éreztem, mintha égne a jobb fülem
– azt hittem megsebesültem, de kiderült, hogy épphogy elkerült
egy golyó. Egy időre megsüketültem.”
Emberek
tucatjai meséltek hasonló történeteket, de hamarosan rájöttünk,
ha a mészárlás valós mértékére szeretnénk fényt deríteni,
akkor Andizhanba kell mennünk. Addigra azonban az üzbég hatóságok
lezárták a határt és az Andizhanba vezető utakat, letartóztatták
az ott lévő illetve oda tartó újságírókat, megfenyegették a
sofőrjeiket és kísérőiket, valamint elkobozták a térről
készített felvételeket tartalmazó telefonokat és kamerákat.
Minél
többet terveztük, annál valószerűtlenebbnek tűnt, hogy elérem
Andizhant. Egy hivatalos határátkelőhelyen kellett belépnem az
országba, titkolva hogy emberi jogi szakértő vagyok (a csempész
útvonalakon való belépés egyszerűbb, de figyelmeztettek, ha
elfognak Üzbegisztánban és nincs belépési bélyegző az
útlevelemben, az fél évtől három évig terjedő börtönnel
jár). Andizhanig hat ellenőrző ponton kell áthajtani, és minél
közelebb érek, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy hova tartok és
miért. Még ha sikerülne is odaérnem, szükségem lesz egy
sofőrre, egy kísérőre és valószínűleg egy tolmácsra. Tanúkat
kellene meghallgatnom, képeket kellene készítenem és bizonyítékot
kellene gyűjtenem anélkül, hogy veszélyeztetném a kapcsolataim
biztonságát, ugyanis az üzbég titkosszolgálat (SNB) ügynökei
és informátorai már biztos bevették magukat a városba.
Orosz
útlevél, üzbég ruha és fejkendő, valamint egy bátor üzbég
család segítségével sikerült a mutatvány. Kihallgattak a
határon, de lepecsételték az útlevelemet, és utasítottak, hogy
menjek egyenesen Taskentbe, az üzbég fővárosba. Ehelyett taxiba
szálltunk és elindultunk Andizhanba. Nem volt fedősztorim, semmi,
amit az ellenőrzőponton mondhatnék: csak imádkozhattam, hogy a
katonák továbbengedjenek anélkül, hogy ellenőriznék a
papírjainkat. Így is történt egészen a város előtti utolsó
ellenőrzőpontig, ahol a katonák jelezték a taxinak, hogy álljon
meg. Alvást színleltem. Az üzbég férfi, akivel utaztam két
útlevelet vett elő, a sajátját és a felesége útlevelét, majd
intett a katonának. Váltottak néhány szót, és harminc véget
nem érő másodperc után éreztem, hogy elindultunk.
Elmentem
a Babur térre, ahol az utcát tisztító teherautók a vért mosták
a kövezetről. Néhány golyónyom még mindig látható volt, de a
legtöbbet kijavították és befestették. Nem volt idő közelebbi
szemrevételezésre: mindenhol páncélozott csapatszállítók
járőröztek, bennük távcsővel vizsgálódó katonákkal.
Találkozókat szerveztünk a mészárlás túlélőivel és
szemtanúkkal. Az egyik túlélő, Rustam ágyban feküdt, amikor
meglátogattam. Súlyos lőtt seb volt a karján, de nem ment
kórházba, félt, hogy letartóztatják. „Amikor a lövöldözés
elkezdődött, az első sorokban állók elestek” – mesélte.”A
földön maradtam két órán keresztül, nem mertem mozogni. A
katonák lőttek, amint valaki felemelte a fejét.” Rustamnak
sikerült elkúsznia a térről sötétedés után és elrejtőzött
egy közeli épületben. A következő reggelen a katonák elkezdtek
végezni a sebesültekkel. „Hajnali 5 óra körül öt nagy
teherautó és egy katonákkal tele busz érkezett. A katonák
megkérdezték a sebesülteket: ‘Hol vannak a többiek?’ Amikor azok
nem válaszoltak lelőtték őket, és holttestüket a teherautókra
pakolták. Nem voltak mentőautók… A katonák két órán
keresztül szállították a testeket, de körülbelül tizenötöt
otthagytak.” Egy másik szemtanú, szintén sebesült azt mondta,
úgy sikerült túlélnie az egészet, hogy négy tüntető holtteste
alatt bújt el.
Többen
is mondták, hogy nem találták meg hozzátartozóik holttestét a
mészárlás után, és pletykák keringtek a városhatáron túli
tömegsírokról. Egy férfi azt állította, hogy testvérét, egy
sorkatonát a holttestek elszállításához osztották be. A katona
állítása szerint több teherautót is telepakoltak, amik aztán
elhagyták a várost, mert nem volt már hely a hullaházakban. Az
áldozatok száma valamint, hogy hova szállították a holttesteket
nem ismert. Akár ezerre is rúghat a halottak száma.
Dolgoztam
Csecsenföldön és számos más háborús övezetben, de sehol sem
tapasztaltam ekkora kétségbeesést. Kevesen mertek beszélni velünk
az eseményekről, és senki sem akarta megadni a valódi nevét.
Csendben beszélgettünk, az ablakoktól messze, nehogy a civil ruhás
rendőrök meglássanak az utcáról. Mindenki félelemben élt. A
sofőröm minden nap cserélte a rendszámtáblát, és minden
éjszaka más házban szálltam meg, hogy ne sodorjam veszélybe a
házigazdákat. Kézzel írt jegyzeteimet egyre nehezebb volt
rejtegetnem. Végül is sikerült átkelnem a határon vissza
Kirgizisztánba a szemtanúk beszámolóival, és a túlélők által
a téren összeszedett golyókról készült néhány fényképpel.
Két
héttel a távozásom után a Human Rights Watch nyilvánosságra
hozott egy jelentést, amely a megfigyeléseinken alapult. Az Európai
Unió tárgyalásokat kezdett az Üzbegisztánnal szembeni
fegyverembargóról és egyéb szankciók bevezetéséről. Ekkor az
üzbég kormány stratégiát váltott, és elkezdte megalkotni a
saját beszámolóját az eseményekről. Ezen felül megkerestek
mindenkit, aki tanúja vagy túlélője lehetett a mészárlásnak,
és alávetették őket a „szűrésként” ismertté vált
eljárásnak: letartóztatták, majd napokig vagy akár néhány
hétig is fogságban tartották, fenyegették vagy kínozták őket,
amíg alá nem írták a másokat is bajba sodró vallomásaikat. Az
efféle kikényszerített „bizonyítékokkal” az volt a cél,
hogy bizonyítsák: egy Hizb ut-Tahrirhoz kapcsolható iszlamista
csoport fegyveres felkelést szervezett, és így vagy úgy, de ezek
a szélsőségesek felelősek a mészárlásért. Néhány vallomást
a TV híradó is közvetített.
Azonban
nehéz eladni a történet hivatalos verzióját, ha ötszáz
szemtanú van egy kirgizisztáni menekülttáborban, akik szívesen
beszámolnak a történtekről az újságíróknak, az ENSZ
munkatársaknak és más nemzetközi megfigyelőknek. Az üzbég
hatóságok több száz kiadatási kérelmet küldtek Kirgizisztánba,
és hogy biztosítsák az együttműködést, a földgáz elzárásával
fenyegetőztek. Egy nap kirgiz rendőrök a helyi rendőrállomásra
szállítottak egy csapat menekültet, majd néhány órával később
– amikor az ENSZ megfigyelők távoztak éjszakára – átadták
őket az üzbégeknek. Ezeket a menekülteket néhány beszámoló
szerint bebörtönözték, egyikük állítólag meghalt miután
kínzásnak vetették alá. Az ő sorsukkal biztossá vált az, hogy
a menekültek nincsenek biztonságban Kirgizisztánban, és egy másik
országban kell letelepedniük.
Miután
a kiadatási kérelmek süket fülekre találtak, az üzbégek a
menekültek rokonait buszokon szállították a táborba, hogy azok
meggyőzzék hozzátartozóikat a hazatérésről. Ez egy hatalmas
művelet volt. Beszéltem néhányukkal: páran őszintén hitték,
hogy rokonaik szörnyű hibát követtek el és vissza kell térniük,
hogy a kormány bocsánatáért könyörögjenek; a legtöbbjük azt
mondta, hogy nem volt választásuk. Az SNB tisztek világosan
értésükre adták: ha nem látogatnak el a táborba, akkor
veszélybe kerül a családjuk. Az egyik menekült, Akhmed elmondta,
hogy az andizhani hatóságok megzsarolták a családját: „Az apám
jött, hogy meglátogasson engem és az öcsémet… Mi nem akartunk
hazamenni, ekkor azt mondta, hogy anyánknak sürgős műtétre van
szüksége, mert májbeteg. A hivatalos szervek azt mondták apámnak:
’Ha nem hozod haza a gyerekeidet, a feleségedet nem fogják
megműteni.’” Akhmed testvére úgy döntött, hogy visszatér;
Akhmed meg van győződve arról, hogy sose látja többé.
Az
üzbég titkosszolgálat megpróbálta elrabolni a menekülteket.
Egyik nap a táborban voltam, amikor egy idős nő jött, hogy
beszéljen a fiával. Gyengének, törékenynek tűnt és két izmos
férfi kísérte, segítették a járásban. Mindhárman bementek a
sátorba, ahol az asszony fia várt, és másodpercekkel később a
két férfi kirángatta őt a sátorból és már vitték is a kirgiz
őrök mellett a kocsijukhoz. Én utánuk futottam, kiabáltam az
őröknek, hogy lépjenek közbe; egy operatőr, akivel dolgoztam
felvette az egészet. Az őrök végül utánuk eredtek és
kiszabadították a férfit és visszahozták a táborba. Az efféle
felvételek segítettek meggyőzni az ENSZ Menekültügyi Hivatalát,
hogy költöztesse el az üzbég túlélőket. Júliusban, három
hónappal a mészárlás után Románia beleegyezett, hogy fogadja a
menekülteket, amíg a menekültkérelmeiket feldolgozzák, és légi
úton elszállítják őket a táborból. A legtöbbjük
Németországba, az Egyesült Államokba vagy Ausztráliába került.
Nem
sokkal ezután az EU vízumtilalmat hirdetett a szerinte felelős
üzbég politikusok számára és bevezette a fegyverembargót. Úgy
nézett ki, hogy még nemzetközi vizsgálat is indul a mészárlásról.
Mindezektől függetlenül az üzbég hatóságok bíróság elé
állították az elfogott tüntetőket, és ezek a tárgyalások
általában hosszú börtönbüntetéssel végződtek. Ugyanakkor
elkezdték levadászni a külföldön letelepedett menekülteket,
hogy fenyegetés és ösztönzés kombinációjával hívják haza
őket. Dilorom Abdukadirova, az akkor 39 éves, négygyermekes anya
menekültstátuszt kapott Ausztráliában, de szerette volna látni a
családját és az üzbég hatóságok megígérték, hogy
biztonságban hazatérhet. 2010 januárjában Dilorom úgy döntött,
hogy hazatér. Feltartóztatták a reptéren, majd kis időre
elengedték, később megvádolták az alkotmányos rend
megzavarására tett kísérlettel és az ország illegális
elhagyásával. A tárgyalásán vékonynak tűnt és zúzódásokkal
az arcán jelent meg: kínozták az elzárása alatt. Most 18 éves
börtönbüntetését tölti, és az Amnesty International
szakadatlanul kampányol a szabadon bocsájtásáért.
© Amnesty InternationalÜzbegisztánnal kapcsolatos Kínzás Stop akciók, 2014. október
Egyértelmű,
hogy Üzbegisztán nem tartotta be a szankciók feloldásához
szükséges feltételeket. Ennek ellenére 2009-ben az EU feloldotta
a fegyverembargót; 2014-ben Németország megújította üzbegisztáni
légibázisának bérleti szerződését és német vállalatok 3
milliárd dolláros befektetési egyezséget kötöttek üzbég
állami cégekkel. 2012-ben az USA feloldotta a katonai segélyre
vonatkozó korlátozásokat, és ebben az évben elkezdi a következő
öt évre vonatkozó katonai együttműködési programját
Üzbegisztánnal. Az Egyesült Államok ezt az új megközelítést a
„stratégiai türelem” politikájának nevezte.
Írd
alá Erkin Musaev kiszabadításáért indított petíciónkat! A
férfit megkínozták és 20 évre ítélték, miután kohold vádak
alapján meggyanúsították, hogy részt vett az andizhani
tüntetésen.
Ez
a cikk eredetileg itt jelent meg.
