Interjú Robert Hillary Kinggel, az „Angolai hármak” egyikével.
Találkozás
Albert Woodfox-szal
Amikor
először találkoztam Alberttel, egyáltalán nem foglalkozott a
politikával. Akkor ismertem meg, amikor 17 éves kora körül
börtönbe került. Én úgy öt évvel vagyok idősebb nála, épp a
szabadulásomra készültem, amikor ugyanabba a zárkába került,
ahol én is voltam. Beszélgettünk, de nem lettünk barátok.
Elég
nyitott fiú volt, mindig tudni akarta, mi folyik körülötte. Sok
minden hatással volt rá, de azt hiszem mind közül a legjobban a
Fekete
Párducok működése tett rá mély benyomást,
akikkel szabadulása után, New Yorkban ismerkedett meg. Ez volt az
első alkalom, hogy olyan feketékkel találkozott, akik büszkék
voltak arra, akik.
A Fekete
Párducok 1969 körül érkeztek meg New Orleansba. Herman
[Wallace] és Albert akkor is folytatták a mozgalom eszméinek
terjesztését, amikor az Angolába kerültek. Akkoriban az Angolát
Amerika legrettegettebb börtöneként tartották számon: a rabokat
rabszolgák módjára dolgoztatták, napi 17 órán át, két és fél
centes órabérért, főként cukornád-ültetvényeken. Elterjedt
volt a nemi erőszak is, a börtönőrök pedig – mivel
fegyvereiknek és gumibotjainak köszönhetően az ő kezükben volt
a hatalom – [szexuális] rabszolgának adták el a fiatalabb fogva
tartottakat.
Herman egy
cukormalomban, Albert pedig a konyhán dolgozott. Politikai
felvilágosító órákat tartottak a konyhában vagy az udvaron,
megtanítva a foglyokat arra, hogy annak ellenére, hogy börtönben
vannak, nekik is vannak bizonyos alkotmányos jogaik.
A Fekete
Párducok ideológiáját a börtön falai közé vinni
rendkívül vakmerő dolog volt. Albert bátorsága, azt hiszem, a
meggyőződésével együtt erősödött. A Fekete
Párducok teljes jogú és elkötelezett tagjává
vált. Velem is ez volt, ahogy belefolytam a politikába, szert
tettem arra a hitelességre és racionalitásra, amelyeknek
segítségével folytathattam küzdelmemet a változásért. Életemet
a küzdelemnek kezdtem szentelni, hogy megpróbáljam felszámolni
azokat a dolgokat, amikor akkoriban mentek.
Amíg
[1972 áprilisában] holtan nem találták azt a börtönőrt, és
nem lettek a legfőbb gyanúsítottak, képesek voltak megszervezni
az egyéneket és a csoportokat. Bár a gyilkosság idején én ott
sem voltam, engem is szigorított megfigyelés alá helyeztek (CCR –
a magánzárka egy formája), végül pedig egy irányba sodródtam
Alberttel és Hermannal.
Éveken át
az Albert melletti zárkában voltam. Beszélni kezdtünk: én a
legradikálisabbnak tartott irányt képviseltem, változásokat
próbáltunk elérni éhségsztrájkok által, és úgy, hogy
nagyon-nagyon bomlasztóan viselkedtünk, így végül felfigyeltek
ránk. Csak így érhettük el, amit akartunk. A magánzárkában
csináltak velünk dolgokat…úgy etettek minket, mint az állatokat.
Mit
változtat az 29 magányban eltöltött éven, ha az embernek van
politikai meggyőződése?
Amikor 43
érvre börtönbe zártak, teljesen belevetettem magam a politikába,
és ez igazán sokat segített nekem, mivel képes voltam
összefüggéseiben látni azt, ami történt velem: hogy egy
történelmi folyamat része, ami még a régi rabszolgaság
időszakában gyökerezett. Más nézőpontból tekinthettem a
helyzetemre.
A
politikában való elkötelezettségem lendületet adott, céltudatos
lettem, és megszilárdult a meggyőződésem. És láttam, hogy
vannak mások is, akik ugyanígy éreznek. Egy álszent politikai
rendszerrel dacoltak, ami nem törődött a lakosság egy bizonyos
részével, mást tett polgáraival, mint amit mondott. És ez az
újonnan ébredt öntudat lendületet adott nekem ahhoz, hogy tovább
folytassam. Én ugyan börtönben voltam, de a börtön nem fért
hozzám.
Valószínűleg
Albert is így van vele, azt mondta, hogy soha nem fogják megtörni
őt. Bár a teste bizonyos fokig megtört, még mindig megvan benne a
lendület. Úgy értem, mi mást csinálhatnának még vele? Összesen
majdnem ötven éve van börtönben, amit főként magánzárkában
töltött. Én is ezt éreztem: mi mást tudnak velem tenni azon
kívül, hogy eltüntetnek a föld színéről?
Az
„Angolai hármak”
Jó néhány
évtizedig Albertet, Hermant és engem senki sem támogatott. Úgy 20
évvel később, 24-25 év magánzárka után az emberek kezdtek
elgondolkozni rajta, hogy miért is tartanak minket ilyen régóta
elszigetelve. Ilyesmi korábban nem fordult elő.
Malik
Rahim, a Fekete Párducok
tagja olvasott rólunk, és az ő kezdeményezéseinek
köszönhetően jutott el az ügy oda, ahol ma tart, mert sok embert
ismert országszerte.
Azért
juthattam ki, mert egy Malik által vezetett aktivista csoport
elkötelezte magát az ügyünk mellett. Aztán regionális, nemzeti,
majd nemzetközi szintűvé nőtte ki magát a mozgalom. Az évek
során rengeteg ember, és szervezet, köztük az Amnesty
International állt ki értünk, és irányította a figyelmet az
ügyünkre.
Az, hogy
ilyen sokan álltak mellénk, reményt adott, azt jelentette, hogy jó
úton járunk, bátorságot adott, és olyan politikai irányba vitt
minket, amerre folytatnunk kellett.
Milyen
hatással volt a börtön Albertre?
Sokat
fejlődött: már nem egy 17-18 éves srác egy kamasz lendületével.
Amint bekapcsolódott a politikába, meghozta számára azt az
érettséget, ami segítségével a felszínen maradhatott – még a
börtönben és a magánzárkában is.
Amikor
magánzárkába zártak, egyszerre úgy láttam Amerikát, mint egy
nagy börtönt. Láttam magam, ahogy a legkisebb felügyelet alól a
lehető legszigorúbb fogságba vetettek a börtönben. Mindegy volt,
hol vagyok – akkor is börtönben voltam.
Azt
hiszem, hogy Herman és Albert is így éreztek, hogy akárhol is
vagy, akkor is kínlódni fogsz, ha kint lennél az utcán, akkor is
küzdeni kellene. Olyan rendszer volt akkor, amit le kellett győzni,
és nekik sikerült.
A
börtönben elvesztett idő
Úgy
tekintek rá, mint veszteségre, de ugyanakkor eredménynek is tartom
– nem teljes veszteségnek. Úgy hiszem, hogy elértünk valamit;
olyasmit sikerült átadnunk, aminek következtében rengeteg ember
érezte magáénak az ügyünket, és állt ki mellettünk.
Most már
mindkét pártból, a Demokrata és a Republikánus oldalról is
vannak olyanok az államokban a törvényhozók közül, akik azon
vannak, hogy megváltoztassák az elzárásra és a börtönök
irányítására vonatkozó törvényeket. Mindez azoknak, így az
Amnestynek is köszönhető, akik tettek valamit az ügyünkért.
Meghozták a változást.
Beszélgetés
Alberttel
Most már
többet beszélhetek Alberttel, mivel már nem az Angolában tartják
fogva. Büntetés-végrehajtási intézetben van ugyan, és még
mindig magánzárkában, de most már többet telefonálhat,
látogatókat is fogadhat, kapcsolatot tud teremteni az emberekkel.
Beszélgetünk az ügyről, hogy éppen hol tart, és hogy mi van még
hátra. Ez a cél, hogy Albertet kiengedjék végre a börtönből.
Reménnyel telt, és bár csalódnia kellett a számításában, a
kitartását nem törhetik meg, továbbra is optimista.
Több erőt
kell fektetnünk az ügybe, a főügyész Buddy Caldwell ugyanis azt
kívánja, Albert bár azt tenné, amit Herman tett: bár meghalna.
Rengeteg csodálatos ember van Louisianában, de az állam maga aljas
tetteket hajt végre az igazság nevében – Buddy Caldwell pedig az
állam nevében cselekszik.
Mit
jelenthet a Levélíró Maraton Albertnek?
Rengeteget.
Mostanra mintegy 5000 emailt kaptam az Amnestytől, 10 kötetbe össze
is gyűjtöttem őket – és mindben Albertet támogatják, amik miatt
Albert pedig úgy érzi, nincsenek előtte akadályok.
Biztos
vagyok benne, hogy érzi, hogy ez az egész túlmutat rajta. Van egy
sokkal nagyobb kép, mivel ha Albert ki is szabadul, mi lesz a másik
két és fél millió rabbal, vagy azzal a több ezer emberrel, akik
szintén magánzárkában vannak? A cél sokkal nagyobb. A támogatás,
amit kaptunk, óriási teret adott nekünk, hogy ne csak saját
sérelmeinket, hanem sok más emberét is kifejezhessük. Mi csak a
jéghegy csúcsa vagyunk.
Mindaz a
figyelem, amit kaptunk, azt jelenti, hogy a hatóságok tudják:
Albert nem fog eltűnni a színről és a támogatói sem. Sokat
próbálták a mozgalmat elnyomni és megsemmisíteni, de minél
jobban próbálják, az annál nagyobbra nő.
Ön azt
mondta, hogy egyetlen levél is megmentheti egy nincstelen, magányos
rab életét.
Ez így
van: a levelek megmenthetik a reményvesztett rabok életét.
Tapasztalatból mondom, egyszer, amikor nagyon magam alatt voltam, az
unokatestvérem írt nekem egy levelet azzal, hogy szerzett egy
ügyvédet, aki segíteni fog. Ez rengeteget jelentett nekem,
visszakaptam a reményt, mert az unokatestvérem megírta az ügyvéd
érkezésének időpontját. Azon a ponton kész voltam meghalni a
forradalomért, szóval ha az a levél nem jön, egészen más irányt
vett volna az életem.
Mit
jelentene Albertnek a szabadulás?
Rengeteg
ideje volt rá, hogy gondolkozzon, elmélkedjen. És azt hiszem, hogy
sok mindent akar majd csinálni, amit most nem tud. Elég nehéz a
helyébe képzelni magamat, hiszen ő 43 éve van ott, én meg csak
29 vagy 31 évet töltöttem le, és „csak” 58 éves voltam a
szabadulásomkor. Azért mondom, hogy „csak”, mert Albert most
68.
Én
egészen jó bőrben voltam, és sok mindent tudtam csinálni,
rengeteg felé utaztam. Albert most 68 éves, és vannak problémái:
cukorbeteg, magas a vérnyomása, és még sokféle baja van, ezek
miatt pedig nem fog tudni úgy cselekedni, ahogy ő szeretne.
Abban
azonban biztos vagyok, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében,
hogy ehhez hasonló ügyekkel foglalkozzon, és fel fogja használni
a mi ügyünket mérceként. Tisztában van vele, hogy ez az ügy,
ami neki egy életbe került, túlmutat rajta, és csak azért is
folytatni fogja.
A
külvilág
Már van
tévéje, fogadhat látogatókat, és sokan mesélnek neki arról,
hogy mi folyik odakint – de hallani egész más a külvilágról,
mint benne élni. Úgy hiszem, hogy Albert képes lesz megbirkózni a
kinti élettel; sokan vannak, akik szeretnék megadni számára az
utazás lehetőségét.
Bárhogy
is dönt, ha csak hátra akar majd dőlni, és pihenni, eljöhet
hozzám a texasi Austinba. Van egy házam, amiben van hely a számára
is, és én szívesen látnám; sokat beszélünk erről, ez is szóba
jöhet. Bárhová is menne, sok helyen szívesen látnák.
Még nincs
internete, de van róla elképzelése, hogy mi lehet az: valami, ami
nagy szerepet játszott abban, hogy az ügye idáig jutott, Albertet
ismerve pedig valószínűleg meg fog kérni embereket, hogy
segítsenek neki megtanulni, hogyan működik az internet.
Bele fog
telni egy kis időbe, de majd hozzászokik az új helyzethez, érti,
hogy ez az, ahol épp tartunk a történelemben. Majd felzárkózik –
és én segíthetek ebben neki, ahogy sokan mások is, akik csak arra
várnak, hogy megadják neki, amire szüksége van.
Mi
ébresztette fel az aktivistát Robert Kingben?
Amikor
első alkalommal letartóztattak, a rablást, amivel megvádoltak,
csak két ember követte el, de négy ember ment börtönbe, én
pedig köztük voltam. Mindnyájan bűnösnek vallottuk magunkat egy
olyan bűnért, amit nem mi követtünk el.
A
rendőrség mindannyiunkat megfenyegetett, hogy ha nem valljuk
bűnösnek magunkat, akár harminc évet is kaphatunk. Húsz éves
voltam, és harminc év akkor még nagyon hosszú időnek tűnt. Azt
mondták, hogy ha bűnösnek valljuk magunkat, akkor csak tíz évet
kapunk.
Végül
négy évet töltöttem le, amikor feltételesen szabadlábra
helyeztek, de aztán mehettem is vissza, mert egy olyan ember
társaságában tartóztattak le, aki már volt börtönben;
feltételes szabadlábon pedig nem szabadna kapcsolatba lépni
olyasvalakivel, akit már korábban elítéltek valamiért.
Ez az
egész egy őrület volt, hiszen a lakhelyem öt mérföldes
körzetében már mindenki volt legalább egyszer büntetve, így
majdnem az összes nagybátyám is. A feltétel szerint lényegében
tehát a saját családommal se vehettem volna fel a kapcsolatot.
Ezután 11
hónapot töltöttem bent: a rendőrség be akart vinni két fekete
férfit, hát így oldották meg.
A hetvenes
évek elején aztán újra letartóztattak. 150.000 dollár óvadékot
állapítottak meg rám, de ha csak 1000 lett volna, akkor se tudtam
volna kifizetni.
Akkoriban
az volt a szokás a New Orleans-i rendőrségnél, hogy ha történt
valami hasonló bűncselekmény a környékeden, mint amivel korábban
megvádoltak, akkor ebben az esetben is te lettél a gyanúsított.
Így hát rengeteg embert elfogtak, és mindenkit letartóztattak,
akit korábban rablással vádoltak meg.
Végül
aztán letartóztattak, annak ellenére, hogy az ember, akit
kiraboltak, a rablót idősebb, 45-50 körüli férfiként írta le –
én ekkor 24-25 éves voltam -, én pedig nem is emlékeztettem őt
rá.
Volt egy
rendőr a környéken, Mini Catnek nevezték, és ő tudta, hogy
javítóintézetben voltam. Ő volt az oka, hogy börtönbe kellett
mennem. Rávett egy másik fickót, hogy vallja azt, hogy a kérdéses
estén együtt voltunk. Megfélemlítették és megverték őt; meg
is mutatta a sebeit, ez volt az ok, amiért ellenem vallott. Azt
mondta, azért tett így, mert úgy gondolta, hogy úgyse ítélnek
el. Azt mondta, hogy a rendőrök megölték volna, ha nem mártott
volna be engem.
Egy 15
éves büntetést ajánlottak nekem, de én nem fogadtam el, mert
korábban elítéltek egy olyan bűnért, amit ketten követtek el,
de négyen mentek érte az Angolába. Nem fogadtam hát el. Még nem
folytam bele a politikába ekkor, de már kezdtem azt gondolni, hogy
romlott a rendszer. Nem tudtam megfogalmazni, de éreztem, hogy
valami nagyon nincs rendben vele. Úgy gondoltam, hogy meg kell
kérdőjelezni.
Ezzel
együtt, házas voltam, volt egy munkám, fél profi bokszoló
voltam, volt egy fiunk, igyekeztem jó állampolgár lenni, és nem
akartam távol lenni a családomtól.
Teljesen
másképp kezdtem nézni a rendszert: egy kívülálló szemszögéből.
Nem minta én akartam volna az lenni, a rendszer volt az, ami
kitaszított. Nem sokat tudtam a rabszolgaságról – hallottam
ugyan róla, de nem értettem a mikéntjét, vagy a történetét –,
de összekapcsoltam magam azzal, hiszen nem is bántak velem másképp.
Bár nem voltam benne a politikában, azt felismertem, hogy a
rabszolgának egyetlen dologhoz volt joga: a lázadáshoz. Rájöttem,
hogy rabszolgává alacsonyítottak engem, így nem volt más
választásom. Nem éreztem morális késztetést rá, hogy
fenntartsam azt a rendszert.
Így hát
nem vallottam magam bűnösnek, helyette tárgyalás lett az ügyből,
ahol végül 35 év börtönre ítéltek. És ez volt az a pont, ahol
az „aktivizmusom” megérett. Okkal váltam lázadóvá, de még
nem volt politikai öntudatom. Ezt a Fekete
Párducok adta meg nekem.
Amíg a
fellebbezésem függőben volt, a New Orleans-i Parish börtönben
tartottak fogva. Egy nap magánzárkában voltam a börtön ötödik
emeletén, ahol a kivégzések folytak. Volt ott egy TV, általában
az ügyeletes őr számára, de ahogy a rácsnak nyomtuk az arcunkat,
mi is hallottuk, hogy lövöldözés tört ki a New Orleans-i Desire
lakótelepen fekete aktivistákkal.
Amikor
letartóztatták őket, oda kerültek, ahol én voltam, és ekkor
kaptam válaszokat a kérdéseimre. Kathy Burns volt az, aki magára
vállalta, hogy elmagyarázza az embereknek, mi is folyik; ennek
érdekében kézzel írott leveleket és jegyzeteket osztott szét a
börtönben.
Aztán
megszöktem. Rövid életű szabadság volt, néhány hétig voltam
csak kint. Újból letartóztattak másik harminc emberrel együtt,
egyiküket pedig még akkor megölték. További nyolc évet kaptam
szökésért, így már 43 évnyi büntetésem volt. És végül az
Angolában kötöttem ki.
Amikor
megismertem a rendszert, nem az aktivizmussal voltam elfoglalva.
Forradalmi személyként tekintettem magamra, és eltökélt voltam,
hogy azzá is válok. Ezt mindenféle haladás és fejlődés
értelmében értem.
