Tegnap egy hányattatott sorsú afgán házaspár érkezett a szigetre, a reggeli műszakban dolgozók elszállásolták az anyát és a négy kisgyerekét a családoknak fenntartott lakásokban, de már akkor vita alakult ki a nő és a férje között. A nő fenyegetve érezte magát, ezért a társaim úgy döntöttek, hogy a férjét az egyedülálló férfiaknak fenntartott sátrakban szállásolják el.
Egy orvos fordító
segítségével elbeszélgetett a nővel, és hamar kiderítette,
hogy sokkot kapott, valószínűleg a hajózás élményétől. Úgy
állapították meg, hogy ez ideiglenes zavart okozott a nő fejében,
de nem jelent veszélyt a többiekre és a gyerekeire nézve. A
szobában rajtuk kívül 27 ember aludt…
Éjjel 1 órakor járt
volna le a műszakom, ekkor tudtuk meg, hogy az éjjeli váltásból
mindenkinek ez az első napja a táborban, rövid mérlegelés után
úgy döntöttem, hogy maradok, mivel ránézésre én voltam az
előző csapatból a legkipihentebb.
Alig múlt éjjel 1 óra,
amikor Sheila, a nő felébredt és csatlakozott hozzánk. Fordító
hiányában mutogatással kommunikáltunk, és hamar elkezdett minket
farsi nyelven tanítani, rámutatott egy tárgyra majd elmondta a
nevét, és jókat derült a kiejtésünkön. Velem különösen
kedves volt, megelégedett a kiejtésemmel.
Egyik pillanatról a
másikra felugrott és beszaladt a szobájába. Követtem, félve,
hogy talán kárt tehet a gyerekekben! Láttam, hogy lefeküdt, ezért
próbáltam csendesen becsukni a szoba ajtaját, kevés sikerrel.
Megijedt és kijött, megfogta a karom, és előre vitt az első
szobához, ami irodaként és raktárként szolgál, majd újra leült
mellénk és folytatódott a tanítás.
Rádión jelezték, hogy
busz érkezik új menekültekkel, és az első lépésekben segíteni
akartam a két új lányt, akik a kapuknál várakoztak, miután
elköszöntem Sheilától, elindultam le a dombon. Hogy gyorsabban odaérjek, szaladni kezdtem, ekkor hallottam meg, hogy valaki szalad és
kiabál utánam, Sheila volt az. Tudtam, hogy megijedt. Tudtam, hogy
meg kell nyugtatnom, hogy nem menekülök, csak dolgom van. Pánikba
esett és a kapuk fele rohant, ahol a rendőrök az útját állták.
Ekkor már megérkezett a busz a vizes emberekkel, Sheila felszaladt
a buszra. Kis idő elteltével lejött és a kabátomba kapaszkodva
tolt a kapuk fele. Elképesztően erős volt, így jobbnak láttam, ha
nem ellenkezem, mentem, amerre vinni akart.
A hat rendőr még mindig
a kapuknál volt, így arra nem tudott kivinni, megragadta a csuklóm
és ordítva bevonszolt a kapusszoba hátához. A rendőrök csak
néztek. Lerántott a földre és tovább ordított, nem értettem
mitől fél, de láttam az arcán a szenvedést. A rohamai
hullámokban törtek rá, ilyenkor jobban szorította a
csuklómat. Ha a rendőrök közeledni próbáltak, csavarta a kezem,
így intettem, hogy ne közelítsenek, maradjanak ott ahol
vannak…erre elmentek. Ott hagytak egyedül Sheilával, a sarokban.
Sheila ütögette a fejét a kapusszoba falába, közben ordított és
sírt. Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam visszatartani a
könnyeimet.
Látva, hogy sírok, engedett a szorításból és le tudtam fejteni az ujjait a zsibbadó
kezemről. Próbáltam elmutogatni, hogy minden rendben van és nem
fogok elmenni, maradok mellette. A rendőrök közben elmondták,
hogy úton a mentő. Sheila arcán látványosan váltakoztak az
érzelmek, egyszer dühöt láttam rajta, máskor összeszorította a
szemeit és a kerítésbe kapaszkodva küzdött a démonjaival.
Közben megérkezett az egyik munkatársam, akit utasítottam, hogy
hozza le azt a menekültet, aki az ENSZ sátor előtt üldögél, őt
pár órával azelőtt ismertem meg, felajánlotta, hogy probléma
esetén fordít.
A tolmács érkezése nem
könnyítette meg a helyzetet, Sheila nem beszélt koherensen, arra,
hogy maradjak vagy hagyjam egyedül egyik pillanatban azt válaszolta,
hogy veszélyt jelentek az életére, a másikban pedig, hogy meg
kell védenie engem a rendőröktől. Alkudozni próbált, csónakot
kért, hogy vissza juthassunk Törökországba, csak én és ő.
Amikor távolabb akartam ülni tőle, belém kapaszkodott, így inkább
a földön maradtam, mellette.
A heves vitákat hosszú
csend követte, a mentő villogó fényekkel érkezett meg, ami még
jobban megrémítette Sheilát. Felálltunk és a testével próbált
védeni, miközben üzletelt a rendőrökkel, hogy kapjuk meg a
csónakot. Arra kértek, győzzem meg, hogy bevegye a nyugtatót, de
erre azt válaszolta, hogy a gyógyszertől elalszik és levágják
a fejét. Majd gyorsan változtatott és azt mondta, hogy én fogom
levágni a fejét. Nem tudtam rávenni, hogy üljünk be a
mentőautóba.
A szakemberek tétlenségét
látva elértem a saját tűréshatárom, ráparancsoltam a
rendőrökre és mentősökre, hogy végre tegyenek valamit, de ők
továbbra is tanácstalanul álltak ott. Kihasználva Sheila
pillanatnyi figyelmetlenségét el tudtam menni. Miután áttörtem a
rendőrsort, hallottam Sheila ordítását. Erővel tuszkolták be a
mentőautóba. 3 óra 45 perckor lett vége az incidensnek.
A gyerekek reggel jókedvűen ébredtek, csak a legkisebb, alig 3 éves kislány kereste
az anyukáját. A többiek játékosan mutatták el, hogyan szaladt
lefele az édesanyjuk. Jelenleg róluk az ENSZ emberei gondoskodnak,
az apát, aki ugyanazokat a jeleket mutatta, mint Sheila,
megfigyelés alatt tartják.
Nem tudom mit élhettek
át. Senki sem tudja. Talán láttak valamit. Valami elviselhetetlen
kegyetlenséget.
Ezért kérünk
biztonságos átkelést a menedékkérők számára. Ezért fontos számunkra is, hogy biztonságos körülmények között férjenek
hozzá a menedékjogi eljáráshoz. Az életüket teszik kockára,
hogy elérjék Európa partját. Itt pedig várakozás, szenvedés,
majd visszatoloncolás vár rájuk. Nincs emberségesebb megoldás?