Ahogy augusztus hónap megérkezett a “Számozott utcákba”, sok, a jövőjéért aggódó, hátrányos helyzetű családot talált. Az egykor terjeszkedő Miskolc városa a munkanélküliség és a meg nem született remények otthona lett. Most, hogy koholt vádakra alapozva a legszerencsétlenebb és a leginkább megbélyegzett lakóit akarják erőszakkal kilakoltatni, a jogvédők is felébredtek.
Egyedülálló
alkalom nyílt rá, hogy augusztusban részt vehettem az Amnesty International
Magyarország terepszemléjén, amikor a “Számozott utcákat”, egy ún.
nyomornegyedet látogattak meg Miskolcon. Miskolc egy viszonylag nagy város
Északkelet-Magyarországon, körülbelül 170.000 lakossal. A város különösen
befolyásos volt a rendszerváltás előtti időkben, amikor a közelben lévő számos
gyár és bánya miatt több tízezer – köztük sok roma – munkáscsalád élt a
környéken. Úgy tűnik, mintha a hely elfelejtődött volna a nagy kelet-európai
politikai és gazdasági átrendeződések idején 25 évvel ezelőtt. Ahogy a gazdasági
válság és a szovjet rezsim bukása elérkezett Magyarországra, a munkahelyek nagy
része megszűnt, és ezzel több ezer embert tett munkanélkülivé és
kiszolgáltatottá. A „Számozott utcák” átlagos munkásosztálybeli környék volt;
az utcákban biztosított szociális lakásokat gyárak, termelőszövetkezetek és egy
stadion határolták. Jelenleg is megvannak ezek a határok, de csak a stadion
működik. A jelenlegi magyar kormány modernizálni akarja a stadiont egy
ambiciózus, egész országra kiterjedő stadionépítési program keretében. Ezen
kívül a stadiont ki akarják bővíteni egy tágas parkolóval – épp a „Számozott
utcák” helyén. Most jön a rejtvény. Hogyan lehet eltüntetni egy egész
városrészt, melyben több mint ezren élnek? Az önkormányzatnak van egy igen
részletes terve, amely tartalmazza a város jogi kötelezettségeinek eltörlését
és egy marketingkampányt, hogy meggyőzzék Miskolc lakosait a „Számozott utcai”
lakosok tiszta lelkiismerettel való száműzetéséről. Miskolc önkormányzata
elfogadott egy rendeletmódosítást májusban, amely lehetővé teszi az emberek
kilakoltatását megszabott körülmények között. Kidolgoztak egy tervet, amely
alapján jelentéktelen kártérítést (maximum 1,5 millió forint) fizetnek a „Számozott
utcák” azon lakóinak, akiknek érvényes bérleti szerződése van, és vállalják,
hogy Miskolc város határain kívül költöznek. Eddig ez még csak illegálisnak
tűnik, de nem botrányosnak. Ám van még egy dolog a környékkel kapcsolatban,
amiről tud az önkormányzat, és ki is használja. Praktikusan háromféle bérlő
lakik a „Számozott utcákban”. Körülbelül 200 családból 60-70 családnak
nincsenek jogi dokumentumai a bérleményükről, de fizetik a bérleti díjat minden
hónapban; 60-70 család bérleti dokumentumai a közeljövőben lejárnak; és csak
60-70 családnak van határozatlan vagy hosszabb idejű bérleti szerződése, melyet
az önkormányzat most meg próbál szüntetni. Néhány család hosszú távú
szerződését meg lehet szüntetni adósságok miatt, vagyis 200-ból csak igen kevés
család kaphatja meg a megalázó kártérítést a kilakoltatásért. Az önkormányzat
ezen kívül lejárató kampányt indított a „Számozott utcák” lakói ellen.
Aláírásokat gyűjtöttek, és a petícióban azt a félrevezető kérdést tették fel,
hogy az emberek támogatják-e a nyomornegyedek lebontását. 35.000 ember,
körülbelül a város lakosságának az 1/5-e aláírta a petíciót. Ezt a petíciót
azóta arra használja az önkormányzat, hogy a miskolci lakosok támogatását
bizonyítsa az ügyben. A „Számozott utcákat” bűncselekmények és a nem higiénikus
életkörülmények központjának állítják be. Hiszem, hogy vannak olyanok, akik a „cigány
nyomornegyed” elpusztítását akarták elérni a petíció aláírásával. A „Számozott
utcákban” a családok nagy része roma származású. Nagy általánosságban
Magyarországon, különösen Miskolcon, ahol a munkalehetőségek száma limitált, a
munkanélküliség és az extrém szegénység magas, érezhető a feszültség a roma és
nem roma származású magyarok között. A diszkrimináció bizonyított valóság;
sokkal nehezebb munkát találni vagy kiélvezni az országban elérhető
lehetőségeket, ha valakinek a romákra jellemzően barnább a bőre.
A félelem
normális. Mindenki fél a Mástól, kifejezetten, ha a média és kegyetlen pletykák
irreális és hamis képet festenek róla. Kicsit féltem, hogy milyen lesz elmenni
a „cigány nyomornegyedbe”; gondolkoztam rajta, hogy elvigyem-e a drága
fényképezőgépemet a „Számozott utcákra”. Nem voltam biztos benne, hogy kész
vagyok-e megtapasztalni „azt a fajta szegénységet”. Napokig treníroztam magam,
hogy legyek nyitott, fogadjak el mindent, amit látok, és ne veszítsem el a
toleranciámat. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A „nyomornegyed” igazából
egy szerény, bizonyos helyeken szegény környék. A házak gyakran öregek, de
színesek. Néhány családnál elérhető vezetékes víz, mások az utcák végén lévő
vízpumpákból hoznak maguknak. A csatornarendszer nincs teljesen kiépítve, de
még Budapestnek is vannak modern részei, ahol ez probléma. Nincs szemét az
utcákon, de parabolaantenna van majdnem minden házon. A kertek szerények, de
sok közülük szépen megművelt. Gyerekek, tinik, nők beszélgetnek, sétálnak,
játszanak és bicikliznek. Együtt, mint barátok és mint családok, egy nagy
közösségben. Roma és nem roma emberek együtt. Nem tapasztaltam az erőszak vagy
a mocsok legkisebb jelét sem. A képek magukért beszélnek. Ez az a „nyomornegyed”,
amit el kell pusztítani? Az erőszakos kilakoltatások már elkezdődtek. Az elsők
között volt egy anya kisgyermekekkel és egy mozgássérült asszony. A következő
egy munkanélküli férfi volt és a családja. Nem tudta fizetni a bérleti díjat,
mert ki kellett fizetnie a felesége temetési költségeit. A kilakoltatások most
valószínűleg leállnak egy időre, először is, mert önkormányzati választásokat
tartanak októberben, másrészt kilakoltatási moratórium lesz érvényben a
hidegebb hónapokban. De a lakosok ügyvédei szerint a tömeges erőszakos
kilakoltatások valószínűleg tavasszal folytatódnak. Természetesen sok ember és
sok szervezet küzd a kilakoltatások ellen. Helyiek, a politikai ellenzék,
vezető magyar civil szervezetek, például az Amnesty International Magyarország vagy
a TASZ (Társaság a Szabadságjogokért) és népszerű közszereplők is felemelték a
hangjukat a társadalmi igazságtalanság ellen – mindeddig kevés sikerrel. A
szociális lakhatás nem csak azt jelenti, hogy az önkormányzat a bérbeadó. A
szociális lakhatást azoknak az embereknek biztosítják, akik hátrányos
helyzetűek és segítségre van szükségük, hogy megfelelő lakhatást tudjanak
biztosítani maguknak és a családjaiknak. Az embereknek joga van a megfelelő
lakhatáshoz. Az önkormányzatnak diszkrimináció helyett inkább az integrációról
kéne gondolkodnia. Ez nem csak törvény – erkölcsi kötelezettség is.
Gáspár Dávid a blogcikket a Protocol Magazine felkérésére írta (http://www.protocol-magazine.
