Annak ellenére, hogy a
harcok hivatalosan megszűntek, a fegyverkereskedelem burjánzása,
az erőszak kultúrája, valamint a nők tárgyként való kezelése
további pusztításokat okoz.
Ahogy egy boszniai női
jogi aktivista fogalmazott, mikor egy emberi jogi kutatócsoport az
1990-es évek eleji polgárháború borzalmairól kérdezte az eset
dokumentálásának részeként: „A nők számára nem létezik
békeidő.”
Ez az ez egyszerű
kijelentés megvilágította az igazságot, amelyet ők képtelenek
voltak megfelelően megragadni – nevezetesen, hogy a a
békeegyezmény, különösen a nők számára, nem hozott valódi
békét.
Közel két évtized
elteltével még mindig nők százai küszködnek a fegyverhasználat
által megkönnyített vagy fegyverek segítségével elkövetett
nemi erőszak és a kínzás más formáinak következményeivel,
anélkül, hogy hozzáférnének ahhoz a megfelelő orvosi,
lélektani, és pénzügyi ellátáshoz, amelyre szükségük lenne,
hogy újraépítsék széthullott életüket. Az elkövetők az
esetek többségében büntetlenek maradnak.
Március 18-án New
York-ban megkezdődnek a végső tárgyalások a Fegyverkereskedelmi
Egyezményről.
A világnak
elkeseredett szüksége van a végső egyezményre, amely biztosítja,
hogy egyetlen ország vagy fegyverkereskedő sem adhat el
fegyvereket, lőszert, vagy ehhez kapcsolódó felszerelést olyan
kormányok, cégek, vagy fegyveres csoportok számára, melyek kezébe
kerülve alaposan fennáll a veszélye, hogy ezeket a fegyvereket
vagy lőszereket – melyek skálája az AK47-es puskáktól egészen
a bombázó repülőgépekig terjed – kegyetlenségek vagy
erőszakos visszaélések elkövetésére használják.
A kihívások egyike,
melyek nehezítik egy hatékony Fegyverkereskedelmi Egyezmény
bevezetését, az az egyszerű tény, hogy az USA, Oroszország,
Kína, az Egyesült Királyság, valamint Franciaország állandó
tagjai az ENSZ Biztonsági Tanácsának. Ennek értelmében
feladatuk, hogy fenntartsák a nemzetközi békét és biztonságot.
Ennek ellenére ez az öt kormány teszi ki a 70%-át a 70 milliárd
dollárt magasan meghaladó éves hagyományos
fegyverkereskedelemnek. Ezek és más államok évtizedek óta részt
vesznek a fegyver- és lőszerkereskedelemben, melynek szabad folyást
enged az országhatárok között a globális korlátozások hiánya.
A kormányok, cégek,
és fegyveres csoportok el vannak látva fegyverekkel és lőszerrel,
és gyakran olyan felhasználók kezébe adják azokat, akik a
közösségek terrorizálására fordítják a fegyvereket, sokszor
civileket, nőket, és gyermekeket célba véve velük. Civilekre
célozni egy fegyveres konfliktus során olyan szándékos
cselekedet, melyet a nemzetközi törvény bűntényként kezel.
Előfordulhat, hogy ez a kormányerők és fegyveres csoportok
taktikájának, sőt stratégiájának a része, és a nőket sokszor
olyan emberi jogokkal visszaélő bűnszövetkezetek vagy személyek
szemelik ki, akik külföldon gyártott fegyverekkel vannak
felszerelve.
Néhány kormány azzal
érvel majd, hogy a nők célpontként való kezelése a háború
során – beleértve a szexuális erőszakot is – csupán egy
sajnálatos, ám elkerülhetetlen mellékterméke a fegyveres
konfliktusnak. Pontosan ez az a hozzáállás, amely arra készteti
ugyanezeket a kormányokat, hogy békeidőben is semmibe vegyék a
nők ellen elkövetett erőszakot.
Hogy sértést sértésre
halmozzunk, az ENSZ Biztonsági Tanácsának Határozata a Nőkről,
Békéről, és Biztonságról (UN Security Council Resolution on
Women, Peace and Security) ellenére a nőktől sokszor megtagadják
a béketárgyalásokban való részvételt, a harcosok lefegyverzési
folyamatának ellenőrzését, valamint a beleszólást abba, hogy
hogyan építsék újra a társadalmat olyan módon, amely a
konfliktusok békés úton való megoldását hirdeti.
A nők és férfiak
ellen elkövetett súlyos emberi jogi visszaélések elkövetését –
akár fegyveres konfliktus idején, akár más esetekben – régóta
törvény tiltja. A Genovai Egyezmények- és Jegyzőkönyvek például
törvényen kívül helyeznek bizonyos háborús bűnöket, valamint
a háborús- és emberiség ellen elkövetett bűnökért a
Nemzetközi Büntetőbíróság Római Egyezményének (Rome Statute
for the International Criminal Court) értelmében az elkövetők
igazságszolgáltatás elé állíthatók. A nemzetközi emberi jogi
törvény is tiltja bizonyos jogsértések véghezvitelét, és a
kormányoknak is felelősségük, hogy lépéseket tegyenek a nők
elleni erőszak elkövetése ellen, akárki is az elkövetője ennek
az erőszaknak.
Régóta felismerték
már, hogy ezek a bűntények megfékezhetők lennének azáltal, ha
elvennék azokat az eszközöket az elkövetőktől, amelyek
megkönnyítik vagy elősegítik ezek véghezvitelét. Egy erős és
hatékony Fegyverkereskedelmi Egyezmény jelentős előrelépést
jelentene e tekintetben.
Szükség van rá, hogy
a világ különböző pontjain élő nők tudják, hogy a kormányok
nem fogják a saját nyereségüket az emberek biztonsága elé
helyezni azáltal, hogy a fegyvereket olyanok kezébe juttatják,
akik háborús- és emberiség elleni bűntettek, népirtás, vagy
más emberi jogokkal való visszaélések elkövetésére használják
azokat.
Annyira egyszerűnek
tűnik. Annyira helyesnek. De az, hogy hasznot hajtsanak, sokszor
háttérbe szorítja a kormányok számára, hogy eleget tegyenek a
nemzetközi emberi jogok, valamint az emberbaráti törvények
fenntartására vonatkozó kötelezettségüknek. Ahogy a boszniai
aktivista tanúsította, ennek a kapzsiságnak a hosszú távú
következményei kétségbeejtőek lehetnek, különösen a nők
számára.
Ezért azoknak a nőknek
az érdekében, akik állandó bizonytalanságban élnek, a
márciusban New York-ban összeülő kormányoknak muszáj helyesen
cselekedniük. Tegyék félre a nyereséget és a szűkebb körű
nemzeti érdekeket, és egy olyan Fegyverkereskedelmi Egyezmény
elfogadásával, amely erős és igazságos emberi jogi védelmet
biztosít mindenki számára, kövezzék ki a békéhez vezető utat.
írta Widney Brown,
az Amnesty International vezető Nemzetközi Jogi és Politikai
igazgatója
