Az idei Nemzetközi Nőnap (március 8.) mérföldkő a nők jogaiért folyó küzdelemben. A világ vezetői nemsokára a New York-i ENSZ központban tartanak találkozót, hogy mérlegeljék a húsz évvel ezelőtti, történelmi jelentőségű pekingi találkozó óta elért eredményeket. Pekingben azt ígérték, hogy a nők és a lányok jogait a jövőben világszerte megvédik, és elősegítik érvényesülésüket. Dr. Renu Adhikari egyike azoknak az aktivistáknak, akik a helyszínen lesznek. Most elmeséli nekünk, hova jutottunk az utóbbi két évtizedben.
24
éve óta dolgozom a nők jogaiért Nepálban. Eleinte az
embercsempészetre és a HIV-re koncentráltam. Egy embercsempészek
áldozatává vált kislány története ösztönzött arra, ne csak
orvos maradjak, hanem belefogjak a nők jogainak védelmezésébe is.
Akkoriban fogalmam sem volt, mi fán teremnek a civil szervezetek. A
nők hátrányos megkülönböztetéséből fakadó dühöm miatt
1991-ben mégis megalapítottam a Nők Rehabilitációs Központját
(Women’s Rehabilitation Centre, WOREC).
Amikor
először kezdtem járni a falvakat, egyre többet tudtam meg a nők
strukturális diszkriminációjáról, és az is nyilvánvalóvá
vált számomra, hogy sokkal mélyebbre kell ásnunk a nők jogainak
előmozdításáért. Az egyik egészségügyi táborban egyszer
találkoztam egy asszonnyal, aki hátfájásra panaszkodott. A
vizsgálat során egy gumipapucs darabját találtam meg a hüvelyébe
tuszkolva. Kihúztam, s a méhe egy része is vele jött, jó adag
gennyel, vérrel és váladékkal együtt. Mélyen megrendített az
eset. Elmesélte
az élettörténetét. Tizenhárom évesen ment férjhez. Tizenkilenc
éves korára már négyszer volt terhes, kétszer elvetélt.
Huszonháromon évesen méhsüllyedése lett, ezért a férje elvett
egy másik nőt feleségül. Egyedülálló nőként sokkal
keményebben kellett dolgoznia. Akkoriban senki sem beszélt a
méhsüllyedésről. Ez huszonhárom éve volt.
Elkezdtem
a témában írni és előadásokat tartani. Nem volt könnyű
dolgom.
Orvos kollégáim rosszallóan korholtak, miért
beszélsz folyton a méhről kérdezték,
de volt egy jó barátom és szövetségesem is, Dr. Aruna.
Belefogtam tehát a kampányolásba. Megtanítottam a nőket, hogyan
kell használni a pesszáriumot, és kampányt indítottam a nők
elleni erőszak ellen is közösségi, állami és nemzeti szinten.
A
Pekingbe vezető út
1994-ben
New Yorkba utaztam a később Pekingben megrendezésre kerülő
Nők
Negyedik Világkonferenciája előtti felkészítő találkozókra.
Orvosként fogalmam sem volt a társadalmi mutatókról és a
jogokról. Abban az időben nem nagyon voltak elvárásaim sem. Bár
nem mindig értettem, hogy miről volt szó a megbeszéléseken,
gyorsan felfogtam, hogy itt már a méhsüllyedést, a szexuális és
reprodukciós jogokat is szóba hozhatom, pedig ezekről máshol
senki sem beszélt. Nők ezrei voltak jelen, így fejleszthettem a
kapcsolati hálómat, és sokat tanulhattam más nőjogi
aktivistáktól is.
Édesanyám
gyakran sírt, amikor megkérdezték tőle, hogy mivel
foglalkozik a lánya.
Akkoriban gyakran gondoltam úgy, hogy valamit rosszul csinálok.
Amikor a pekingi konferenciára készülődtem, rájöttem, hogy
mégiscsak jó úton járok. A folyamat lehetőséget biztosított az
aktív részvételre, s ez megerősített engem is.
Peking
hagyatéka
A
történelemben vannak olyan pillanatok, amikor az addig
felgyülemlett dolgok egyszer csak robbannak. Peking is kicsit
ilyen volt. Sok lobbizás és vita után elfogadásra
került az úgynevezett Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Terv. Ezt a
különböző befolyásos
hálózatok, csoportok és személyek pekingi együttműködésének
köszönhettük.
Nepálban
akkoriban először
beszélhettek az aktivisták a demokráciáról és a nők jogairól,
és a pekingi konferencia helyet adott mindezeknek a
megbeszéléseknek. A konferencia után megalakult Nepálban a nők
helyzetével foglalkozó minisztérium. Ezt követeltük Pekingben,
tehát elértük a célunkat.
Öt
évvel később a politika azonban igencsak lendületét vesztette. A
nők egyenjogúságáért küzdő mozgalmak meggyengültek, és az új
Millenniumi Fejlesztési Célok felhígították a Pekingi Nyilatkozat
és Cselekvési Terv céljait. A nők egyenjogúságának helyére
sok helyütt a nők esélyegyenlősége került. Például Nepálban
a nők jogaiért küzdő projektek szinte csak gesztusokká
silányultak. A nők jogainak politikai és strukturális dimenzióját
nem vették figyelembe. Az, hogy itt-ott egy nő jó pozícióba
kerül, még messze nem jelenti azt, hogy megvalósult az
esélyegyenlőség.
Húsz
évvel később
Munkám
kezdetén egy egészségügyi táborban vettem ki egy nő hüvelyéből
egy gumipapucs darabját. Miután húsz év kemény munkát fektettem
a méhsüllyedés és a nemek hátrányos megkülönböztetése
elleni kampányba, ismét egy egészségügyi táborban voltam, és
egy hosszú szövetdarabot húztam ki egy asszony hüvelyéből. Arra
szolgált, hogy benntartsa a méhét – pedig ő csak 10 kilométerre
élt az állami kórháztól. A nők jogaiért küzdő aktivisták
rámutattak ugyan a gondokra, de arra nem világítottak rá, hogy
milyen mélyre nyúlnak a gyökereik. Projekteket terveztek, de
strukturális változások nem következtek be.
Az
Egyesült Nemzetek márciusi találkozóján alkalom nyílik arra,
hogy átgondoljuk a pekingi konferencia óta elért eredményeket, és
azt is, hogy hogyan léphetnénk tovább. Viszont azt is fontos lenne
figyelembe vennünk, hogy melyek azok a stratégiák, amelyek nem
működnek. Húsz év elmúltával is szeretnék ott lenni, és részt
venni a nők egyenjogúságáról szóló vitában.
