Két aktivistánk a múlt héten ellátogatott Auschwitzba, hogy a haláltábor felszabadításának 70. évfordulóján megemlékezzenek az áldozatokról.
Sokan
nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet egy túlélőnek
visszatérni a koncentrációs táborba: a megalázás és
megkínzatás színhelyére. Idén 300-an látogattak vissza 70 évvel
a tábor felszabadulása után a haláltáborba. Nagyon fontosnak
tartottam elmenni erre a megemlékezésre, tisztelegni akartam a
halottak előtt, és azok előtt, akik végigszenvedték az
elszenvedhetetlent.
Útban
a megemlékezés felé először Krakkót érintettük. Szállásunk
éppen a történelmi óváros és a régi zsidó negyed, Kazimierz
között volt valahol félúton. Innen, a ma is gazdag és lüktető
városrészből telepítették ki a zsidókat 1941-ben a Visztula
másik partján fekvő Podgorzeben lévő gettóba, ahol még ma is
áll és múzeumként látogatható a Schindler gyár is.
Kazimierzben
a manapság is működik zsinagóga, zsidó közösségi és
kulturális központ. A főtéren egy modern zsidó étteremben Hamsa
alakú tálalószettben kínálták a humuszt, mellette egy régi
asztalosműhely éledt újjá, hogy a hagyományos zsidó ételeket
népszerűsítse, menóra alakú díszítés a kovácsoltvas
kerítésen, az épületeken eredeti héber betűs feliratok, s egy
tábla a falon „1633-tól 1941-ig itt élt a Bosak-család”.
Mintha egy magára hagyott színházi díszletben sétálnánk, amit
igyekeznek megmenteni, újra megtölteni élettel. A törés látható,
eltűntek az emberek.
A
tábor felszabadításának 70. évfordulója alkalmából 300
túlélő, 40 ország vezetője, zsidó és roma szervezetek
képviselői, egyházi méltóságok vettek részt a hivatalos
ünnepségen. A birkenaui haláltábor bejáratánál emelt sátorban
tartották a megemlékezést. Éppen ott, ahol az emberekkel
telezsúfolt marhavagonok érkeztek meg egykor, és ahol az SS
orvosai szelektálták az embereket. „Egészséges nők
Auschwitz I-be, férfiak Birkenauba. Terhes nők, gyengélkedők
öregek és gyerekek a gázkamrába,” emlékezett vissza
beszédében Kazimierz Albin egykori lengyel politikai fogoly,
akit azért fogtak el 1940-ben Szlovákiában, mert csatlakozni
szeretett volna a Franciaországban formálódó lengyel hadsereghez.
Azon kevesek egyike volt, akinek később a lengyel ellenállás
segítségével sikerült megszöknie a táborból 1943 februárjában.
A tábor egy másik pontján, a kiürítést megelőzően
felrobbantott krematórium közelében felállított kivetítőnél
jutott hely annak a 1500-2000 embernek, akik a megemlékezés miatt
utaztak ide szerte a világból.
Az
auschwitzi koncentrációs és haláltábort a II. világháború
kitörését követően 10 hónappal nyitották meg. Kezdetben
elsősorban lengyel politikai foglyokat deportáltak ide, majd
1942-től ez a tábor lett az első számú náci haláltábor,
ahova főként zsidókat szállítottak; 430 ezer embert
Magyarországról. Auschwitz táborba 1,3 millió embert deportáltak
és 1,1 milliót öltek meg, közülük 1 millióan voltak zsidók.
Kazimierz
Albin, visszaemlékezésében a táborban uralkodó szigorú
szabályokról beszélt. Amikor 1940. június 14-én az első
transzporttal megérkezett a koncentrációs táborba, a tábor
parancsnoka, Karl Fritzsch ezt mondta neki és 727 politikai
fogolytársának: „Zsidóknak két hét, papoknak egy hónap,
fiataloknak és egészségeseknek 3 hónap. Ilyen hosszú az az idő,
amíg jogotok van élni. Semmivel sem tovább. Bármiféle
szabálytalanság vagy lázadás kegyetlenül meg lesz torolva. A
hatósággal szembeni bármilyen ellenállás, szökési kísérlet
esetén a büntetés halál. Az egyetlen kiút innét a krematórium
kéményén keresztül van.”
Halina
Birenbaum író és költő, aki gyerekként élte túl a varsói
gettó, a majdaneki, az auschwitzi, a ravensbrücki és végül a
neustadt-glewei táborok borzalmait a pokol feneketlen bugyraként
írta le a haláltábort, ahonnan nincs menekvés. „Körülöttünk
mindenhol elektromos drótkerítés, zöld barakkok sorai, bűzölgő
mocsár és néhány vánszorgó alak. Nem lehetett megmondani, hogy
ők idősek vagy fiatalok, hogy nők-e vagy férfiak. Emberek
visszataszító tömege körülöttünk, mindannyian kinyúlt vizes
ruhákban, számokkal, borotvált fejjel. Szürke csontos arcok,
pálcikalábakkal sáros ruhákban. Távolról sem volt bennük semmi
emberi.”
Még
jóval a tábor felszabadítását megelőzően, 1944 augusztusa és
1945 január közepe között a nácik elkezdték megsemmisíteni a
bizonyítékokat és körülbelül 65 ezer foglyot szállítottak át
más, a Harmadik Birodalom belsejében található táborba vagy
gyárba annak érdekében, hogy ott dolgoztassák őket. Egy
kivételével valamennyi gázkamrát és krematóriumot
szétszereltek, lebontottak. A tábor evakuációja január közepén
gyorsult fel, amikor a szovjet csapatok áttörték a frontot és 70
km-re megközelítették a tábort. Ekkor 56 ezer embert
kényszerítettek erőltetett menetre, azonban a menetoszlopot a
kimerültségtől és fagytól elgyengült emberek holtestei
szegélyezték. A halálos menetelés során, melynek célja az lett
volna, hogy a még munkaképes foglyokat nyugatra szállítsák, 9
ezren haltak meg.
A
tábor felszabadítása során a Vörös Hadsereg több mint 230
katonája vesztette életét. A tábor felszabadítását csupán 7
ezren élték meg, valamint további 500 fő menekült meg a környező
altáborokból. Közülük 4500-an annyira rossz egészségügyi
állapotban voltak, hogy hónapokon keresztül tartó orvosi kezelés
után tudták csak elhagyni a tábor területét.
A
táborban történtektől a túlélők nem tudnak szabadulni mind a
mai napig. Roman Kent, aki Auschwitz, Gross-Rosen és más
koncentrációs táborok fogja volt, beszédében elmondta, hogy
„számomra, mint Auschwitzi túlélőnek
akárcsak egyetlen pillanatra is elfelejteni a szörnyű élményeket,
amin keresztülmentem a koncentrációs táborban, lehetetlen”.
Az emlékezés fontosságáról beszélt amikor hozzátette azt is,
hogy „mi, túlélők nem felejthetjük el, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük azokat a milliókat,
akiket megöltek. Ha mi elfelejtetnénk őket, akkor az emberiség
lelkiismeretét az áldozatokkal együtt temetnénk el.”
Az
emlékezést egy égő fáklyához hasonlította, amely reményt ad a
legnagyobb sötétségben, reményt arra, hogy ez soha többé ne
történhessen meg.
Sokunknak
azok közül, akik figyelemmel követtük a megemlékezést akkor
vált teljesen nyilvánvalóvá, hogy milyen mértékű félelmet,
fájdalmat kellett leküzdenie annak a 300 túlélőnek akik ezen a
napon eljöttek a megemlékezésre, amikor Roman Kent sírástól
elcsukló hangon arról beszélt, hogy azért jött el, mert mint
túlélő nem akarja, hogy a „mi pestisünk legyen a gyermekeink
jövője.”
Krakkóban
a legtöbb zsinagóga ma már nem zsinagógaként működik, hanem
múzeumként, koncertteremként. Azonban van egy, ami még mai is
zsinagóga és melynek gazdagon díszített falai között
emlékkoncertet tartottak január 27-én az Auschwitzi tábor
felszabadításának évfordulóján. Kolorbach egyveleg, párbeszéd
Bach munkássága és a klezmer zene között, vagy másképp, ha
így jobban tetszik, a zsidó kultúra és az európai kultúra
között.
