Leírás
Nem szerettem futni, nem szerettem pénzt kérni, nem szerettem nyilvánosság előtt szerepelni – idén mégis az Amnesty International adománygyűjtő futónagyköveteként mindezt megteszem. Amikor egy oxfordi kutatói ösztöndíj után 2022 őszén hazaérkeztem, valósággal mellbevágott, milyen kegyetlenül bánik a többségi társadalom a kisebbségekkel. Elfogadottá, szinte tapinthatóvá vált, hogy csak a többség dönthet, és hogy az, aki valamiért kisebbségben találja magát, az nem számít… Vagyis jobban teszi, ha hasonul.
De van, aki nem akar hasonulni, és van, aki nem is tud. Akár a szakmai meggyőződése, a foglalkozása miatt, mondjuk, mert tanár, vagy mert nő; akár azért, mert SNIs/sérült/autista/ADHDs, ilyen vagy olyan hátrányokkal küzd. Shakespeare-t, színházat tanító egyetemi oktatóként, háromgyerekes anyaként, egy sérült ember családtagjaként és nemrég diagnosztizált ADHD-sként bőven van okom, dolgom, hogy az ilyen kisebbségi helyzeteket személyesen átérezzem, és az elnémított hangokat, amennyire erőmből telik, felerősítsem. Egy társadalom onnan ismerszik meg, ahogy a kisebbségeivel bánik, nem?
Hálás vagyok, hogy márciusban az Amnesty megszólított és futni hívott. Egyrészt, mert a futás segít valamelyest kikászálódni abból a depresszióból, amibe az oxfordi kutatóút utáni kilátástalanságban belecsúsztam. Másrészt, mert tudom, hogy itt jó helyre kerülnek az adományok: például olyan emberi jogi programokra és civil aktivizmusra, amelyek nélkül a lányaim nem éreznék itthon magukat.
Ha úgy érzed, érdemes, támogasd te is a gyűjtésemet – még a kis összeg is nagyon számít!
Reuss Gabriella