Bár újra felmerült a rohingya menekültek visszaküldése Mianmarba, Arakán állam továbbra sem biztonságos a számukra, az atrocitások elkövetőit pedig nem vonták felelősségre.

Most vasárnap lesz két éve, hogy a mianmari katonaság akcióinak következtében több mint 740 000 Rohingya nő, férfi és gyermek menekült el az Arakán állambeli otthonából. A brutális katonai művelet során számtalan atrocitás történt, az ENSZ vizsgálata szerint emberiesség elleni bűncselekményeket és akár népirtást is elkövethettek a mianmari hatóságok.

A nemzetközi felháborodás és az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata ellenére azok a tábornokok, akik felügyelték ezeket az akciókat, a mai napig a helyükön vannak. 2019 májusában az Amnesty International dokumentálta, hogy a mianmari hadsereg újabb háborús bűncselekményeket követett el az Arakán Hadsereggel vívott háborúja közben.

“Komoly félelem alakult ki a bangladesi menekülttáborokban, amikor Banglades és Mianmar nemrég ismét meglebegtette, hogy több ezer rohingyát vinnének vissza Mianmarba. A gyilkosságok, szexuális erőszak és felgyújtott falvak emléke még mindig kísérti a rohingya menekülteket. A mianmari hadsereg semmivel sem lett gyengébb vagy kevésbé kegyetlen az elmúlt időszakban, ezért továbbra sem lenne biztonságos senkinek visszatérnie Arakán államba.” – mondta Nicholas Bequelin, az Amnesty International kelet és dél-kelet ázsiai regionális igazgatója.

“A szomorú évfordulón többek között arra emlékezünk, hogy az ENSZ BT nem volt képes kiállni az áldozatokért és az elkövetőket pedig felelősségre vonni. A BT-nek azonnal a Nemzetközi Büntetőbírósághoz kell fordulnia, és egy átfogó fegyverembargót bevezetnie Mianmarral szemben.”

Rémálom a határ mindkét oldalán

A rohigyák számára a határ egyik oldalán sem biztosítottak az emberi jogok. Mianmarban több százezer ember él egy apartheid rezsim elnyomása alatt, táborokban és “börtönfalvakban” összezsúfolva, nem mozoghatnak szabadon, és alig férnek hozzá az oktatáshoz és az egészségügyhöz.

A katonaság totális ellenőrzése alatt tartja Arakán államot, ami azt jelent, hogy azok helyzetének monitorozása, akik visszatérnének, szinte lehetetlen lenne. Az elmúlt két hónapban a hatóságok az állam és északi és középső részén felszámolták a telekommunikációt, ezzel a korábbinál is jobban elvágva ezeket a területeket a külvilágtól. 2017 vége felé a mianmari katonaság Arakán állam északi részén legalább 10 ezer rohingya nőt, férfit és gyermeket ölt meg az ENSZ vizsgálata szerint. Több mint 740 ezer ember menekült a szomszédos Bangladesbe. 2018 júniusában az Amnesty jelentése megnevezett 13 olyan magas rangú katonai vezetőt – köztük a hadsereg vezetőjét, Min Aung Hlaing tábornokot – akik a gyanú szerint emberiesség elleni bűncselekményt követtek el. Az EU a 13 megnevezett személyből 11 emberrel szemben vezetett be célzott szankciókat.

2019 májusában az Amnesty egy jelentésben mutatta be, hogy a mianmari hadsereg újabb katonai műveletekbe kezdett Arakán állam területén megtorlásul, hogy az Arakán Hadsereg több támadást intézett rendőrségi épületek ellen. A megtorlás során tárgyalás nélkül végeztek ki embereket, öltek és sebesítettek meg civileket, önkényesen tartóztattak le, kínoztak meg és bántalmaztak másokat, többeket pedig elraboltak. A cselekmények egy része háborús bűncselekménynek minősül.

Több mint 910 ezer rohingya – köztük korábbi menekültek – élnek menekülttáborokban. A bangladesi kormány szigorúan korlátozza a jogaikat – nem dolgozhatnak, nem mozoghatnak szabadon, a gyerekek pedig nem járhatnak iskolába.

Mióta 2017 novemberében aláírták a hazatelepítésről szóló megállapodást, a bangladesi és mianmari kormány több alkalommal is bejelentette, hogy elkezdi visszaküldeni a rohingya menekülteket. Egy évvel később a nemzetközi felháborodás hatására elhalasztották annak végrehajtását.

Augusztus 15-én a két kormány bejelentette, hogy megállapodtak 3450 rohingya hazaküldésében. A bangladesi hatóságok szerint a hazaküldések során biztosítani fogják a menekültek biztonságát és emberi méltóságát, és csak önkéntes alapon küldenek vissza bárkit. Most sem konzultáltak megfelelően az érintettekkel. Emellett a mianmari hatóságoknak eszük ágában sincs felelősségre vonni az atrocitások kitervelőit és végrehajtóit vagy felszámolni az apartheid rendszert.

“Arakán állam az ottmaradó rohingyák számára egy szabadtéri börtön. A mianmari hatóságok az égvilágon semmit sem tettek, hogy javítsanak a helyzetükön, sőt tovább folytatják az emberiesség elleni bűncselekmények elkövetését. Az ország nemzetközi támogatóinak, köztük a regionális kormányoknak biztosítaniuk kell, hogy nem járulnak hozzá további bűncselekményekhez. Nyomást kell gyakorolniuk a mianmari kormányra, hogy ismerjék el a rohingyák jogait, kapjanak például állampolgárságot.” – mondta Nicholas Bequelin.

“A nemzetközi közösségnek együtt kell működnie Bangladessel a rohingya menekültek ellátásában és támogatásában, hogy újra tudják kezdeni az életüket. Semmilyen a rohingyákat érintő döntést nem lehet anélkül meghozni, hogy előtte ne konzultáljanak velük.”

A nemzetközi közösség cserben hagyja a rohingyákat

2018 szeptember 27-én az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa elfogadott egy határozatot, amely alapján össze kell gyűjteni és meg kell őrizni a mianmari hatóságok által elkövetett bűncselekmények bizonyítékait. Az EU szankciókat léptetett életbe a katonaság vezetőivel szemben, illetve felkérte e Nemzetközi Büntetőbíróság főügyészét, hogy indítson nyomozást a rohingyák ellen 2016 októbere óta elkövetett bűncselekmények kapcsán.

Az Amnesty üdvözölte ezeket a lépéseket, de továbbra is létfontosságúnak tartja a Nemzetközi Büntetőbíróság előtti eljárást. Eljárást kell indítani a rohingyák ellen elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények, illetve a Kacsin, Arakán és Shan államban jelenleg is folyó háborús bűncselekmények miatt.  

“Az üldözött rohingyák és a többi mianmari kisebbségi csoport helyzete addig nem fog javulni, amíg a katonaságot nem vonják felelősségre az általuk elkövetett borzalmas bűnök miatt.” – mondta Nicholas Bequelin.

“A rohingyákat támogató humanitárius lépéseknek és az elkövetők felelősségre vonásának egyidőben kell történnie. A nemzetközi közösség eddig mindig cserben hagyta őket – itt lenne az ideje tenni végre valamit értük.”