30 évvel ezelőtt fojtották vérbe a kínai hatóságok a demokráciát követelők tüntetését a pekingi Tienanmen (Mennyei béke) téren. A forradalom két túlélő vezetőjével beszélgettünk.

A közelmúlt egyik emblematikus pillanata: egyetlen ember, bevásárlószatyor mindkét kezében, dacosan áll egy sor hatalmas tank előtt nem messze a pekingi Tienanmen tértől. Aztán a világ híradós kameráinak kereszttüzében felemeli a jobb kezét, és megállásra inti a tankokat. Azok pedig egy rövid időre, engedelmeskednek. Ennek a magányos férfinak a tettét még emlékezetesebbé tette a borzalom, aminek a világ előző nap volt tanúja.

1989. június 3-a estéjén kínai tankok hatoltak be a Tienanmen térre, hogy vérbe fojtsanak egy addig példátlan demokráciapárti mozgalmat. Több száz, talán több ezer ember vesztette életét, amikor a hadsereg tüzet nyitott a diákokra és munkásokra, egy hetek óta tartó politikai reformokat követelő békés tüntetés résztvevőire. Pontosan senki sem tudja, hányan haltak meg, mert a kínai hatóságok azóta sem hajlandók nyíltan megvitatni, hogy mi történt.  Sőt, még beszélni sem tanácsos róla.

A véres leszámolást követő napokban a kínai hatóságok 21 fős körözési listát tettek közzé, amin állítólag a szervezők szerepeltek. A lista első helyén Vang Tan állt, aki később hat évet töltött börtönben. Vang Tan a fenti események előtt a pekingi egyetem diákja volt, és demokratikus témákról szervezett beszélgetéseket az egyetemen.

“Csak a mozgalom sok vezetőjének az egyike voltam. Nem tudom, miért engem tettek a lista elejére.” mondta. “A mi generációnkat foglalkoztatta a politikai helyzet. Fontos volt a politikai jövőnk. Sose gondoltuk volna, hogy a kormány katonákat küld a saját polgáraira. Azt hittük, csak meg akarnak félemlíteni.”

Amikor a katonák tüzet nyitottak 3-án este, Vang Tan épp a kollégiumi szobájában volt.

“Egy osztálytársam hívott, valahonnan a tér közeléből. Azt mondta: 'A rendőrség szétveri a tüntetést. Halottak is vannak.' Megpróbáltam eljutni a Tienanmen térre, de a rendőrség lezárta az utat.”

“Sokkos állapotba kerültem.” - emlékszik vissza a férfi. “Három-négy napig megszólalni se tudtam.”

Barátai hetekig bújtatták Vang Tant, a rendőrség végül július 2-án akadt a nyomára. Majdnem négy évet volt börtönben, 1993-ban szabadult. Ekkor elhagyhatta volna az országot, de úgy döntött, marad.

“Tovább akartam harcolni. Kötelességemnek éreztem, azok emlékére, akik meghaltak. Még mindig reméltem, hogy változást lehet elérni. Ezért maradtam.”

Alig két év múlva ismét börtönben találta magát. A büntetés ezúttal 11 év volt. Két évvel később egészségügyi állapotára való tekintettel kiengedték, azzal a feltétellel, hogy elhagyja az országot.

“Nehéz döntés volt. Nagyon nehéz, mert tudtam, hogy el kell válnom a családomtól. De ha visszautasítom, börtönben tartottak volna. Onnan semmit sem lehetett volna csinálni.”

A Harvardon és az oxfordi egyetemen tanult, jelenleg az Egyesült Államokban él. Korábban néhány éven keresztül egy tajvani egyetemen tanított politikatudományt.

“Ha még mindig Kínában élnék, nem tehetnék semmit. A rendőrség mindenhova követne, és nem léphetnék kapcsolatba senkivel. Külföldön legalább szabadon beszélhetek.” mondta.

“Sose fogom megbánni. A jövőnkért áldozatot kell hozni. Sose bántam meg. Nagy pillanat volt, a kínai emberek lelkét megérintette a demokrácia.”

A pekingi 1-es számú börtön

Lü Csinghuát nagyon is megérintette. Az ő élete is örökre megváltozott 1989 tavaszán. 28 éves volt akkor. Ruhákat árult egy kis bódéban Pekingben. Néhány napig figyelte a Tienanmen téren tüntető diákokat, majd beszélgetni kezdett velük. Meg akarta érteni, miért küzdenek. Pár nap múlva vizet kezdett hordani nekik, nemsokára pedig csatlakozott is hozzájuk.

“Önként jelentkeztem tudósítónak, a hangom miatt. A téren álltam, és hangosbemondón osztottam meg a híreket a többiekkel. Éjjel egy sátorban aludtam.” mondja. “Nagyon élveztem. Boldog voltam azokban a napokban. A mozgalom megváltoztatta az életemet."

A dolgok azonban hamarosan rosszra fordultak. Lü a téren volt, amikor a tankok felvonultak.

“Hallottam a golyók fütyülését, és ahogy eltalálták az embereket. Valaki mellettem zuhant a földre. Aztán egy másik. Futottam, csak futottam, hogy lőtávolon kívül kerüljek. Volt, aki segítségért, mentőért kiáltozott. Egyre többen haltak meg.”

És a rémálom még éppen csak elkezdődött. Lü Csinghua is a körözöttek listáján találta magát. A rendőrök zaklatták a családját, erőszakot is alkalmaztak. Nem volt választása, hátra kellett hagynia újszülött gyermekét, és el kellett menekülnie Pekingből.

“Képtelen döntés volt. De az életemet mentettem. Így hát elfogadtam, hogy el kell mennem.”

Veszélyes úton jutott el Hongkongba: az ár ellen úszott egy folyón, apró csónakban utazott. Onnan aztán New Yorkba repült. 1993-ban megpróbált visszatérni a hazájába. 

“A rendőrök megállítottak, mikor leszálltam a repülőről. Láttam édesanyámat, aki a lányomat tartotta a kapu másik oldalán, de nem engedték, hogy beszéljek velük. “

2014 decemberében Lü lánya végül csatlakozhatott hozzá az Egyesült Államokban, de őt magát sosem engedték vissza Kínába.  Még a szülei temetésére sem. Ő azonban nem bánt meg semmit.

“Soha nem felejtjük el, ami történt. Helyesen cselekedtünk. Fiatal voltam és cselekedtem. Még mindig hiszek benne. És tovább harcolok az emberi jogok érvényesüléséért Kínában.”

Éhségsztrájkoló pekingi diákok

Bejegyzés helye:Bátorság