A héten szavaz várhatóan az Országgyűlés arról, hogy betiltja-e a transz emberek számára a nemük jogi elismertetését. A Homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnap alkalmából megkértük egyik korábbi munkatársunkat, Noét írja le, milyen következményei lehetnek, ha a parlament elfogadja a módosítást.

Horváth Noé

Tegnap délután csörgött a telefonom, egy számomra ismeretlen vezetékes szám jelent meg a képernyőn. Felvettem a szokásos módon: Tessék, Horváth Noé. Egy biztosító cégtől kerestek, vagyis egészen pontosan Horváth Noémit keresték. Lefagytam. Kérdeztem, milyen ügyben szeretne vele(m) beszélni, gondoltam ezzel is időt nyerek, hogy kitaláljam,mégis mit mondjak neki. Azt válaszolta, hogy adatvédelmi okokból csak Noéminek mondhatja el, nekem nem. Legbelül mosolyogtam egyet ezen, de inkább a szorongás lett úrrá rajtam, és a lehetséges válasz opciók között kutakodtam az agyamban. Ezt gyorsan félbeszakította a telefonáló udvarias kérdése, hogy ott van-e Noémi a közelben, át tudnám-e adni neki a telefont. Gyorsan rávágtam, hogy nem, nincs itt, és kértem, hogy hívjon vissza később. - minket.

31 éves leszek idén. Horváth Noémiként születtem, de húszas éveim közepén realizáltam, hogy transznemű vagyok. Hosszú dilemmák után eldöntöttem, a hátralévő életemet abban a nemben szeretném leélni, ahova tartozónak érzem magam: férfiként. Sok-sok hónap kiszolgáltatottságából és bürokratikus útvesztőiből kitalálva végül sikerült hivatalosan is megváltoztatni a nevem és a nemem, elkezdenem egy hormonterápiát, illetve egy mellkas korrekciós műtéten is átestem. Ma már Noé vagyok és férfi. Kívül-belül. Egy boldog és kiegyensúlyozott ember.

Több mint egy hónappal ezelőtt (szimbolikus módon március 31-én a Transznemű Láthatóság Világnapján) a magyar kormány előterjesztett egy törvényjavaslatot, ami megfosztaná a transznemű állampolgárokat a nemük jogi elismertetésének lehetőségétől. A javaslat elfogadásáról a következő napokban fog dönteni a parlament.

Itt ülök 2020-ban Magyarország fővárosában, ma van a Homofóbia, Transzfóbia és Bifóbia Ellenes Világnap, és én csak azt tudom kérdezni magamtól, hogy ez tényleg valóság? Hogy ez tényleg meg fog történni?

Tényleg nincs jobb dolga koronavírus-járvány közepén Magyarország kormányának, mint az utolsó utáni reményt is elvenni a Magyarországon élő transz emberektől, hogy egyszer boldogan élhessenek?!

Pár hete, a törvényjavaslat kihirdetése után egy transz ismerősöm rámírt, mit gondolok erről a beadványról, vajon minket (azokat, akik már hivatalosan is megváltoztatták a nemüket) is érinthet-e ez? Megnyugtattam, hogy szerintem ránk ez nem vonatkozik, mire azt írta, idézem: “Nagyon köszi, most megnyugodtam kicsit, mert már azon gondolkoztam, hogy nem veszek be több gyógyszert, mert nem akarok a régi névvel élni soha többé.”

Ez az ismerősöm, lefordítom, azt mondta, ha ezt a törvényt elfogadják, és  visszaírják az irataiban a születési nemét, ő inkább megöli magát. Ne legyenek illúziói senkinek, nem ő lenne az egyetlen ember, aki így döntene.

Vajon ebbe belegondoltak azok, akik ezt a törvényjavaslatot írták? Hogy emberéletekkel játszanak? Számít nekik bármit is? A transznemű emberek körében az egyik legmagasabb az öngyilkossági kísérletek száma. Törvény ide vagy oda, ez az adat nem véletlen.

Én sok szempontból szerencsés ember vagyok, a tranzíciómon úgy mehettem végig, hogy a környezetem (családom, barátaim, munkahelyem) támogattak engem ebben a döntésben, valamint az anyagi forrásaim is megvoltak hozzá. Nem túlzás szerintem, ha azt mondom, pár ilyen történet van ma Magyarországon. Ennek ellenére is éveken át jártam pszichológushoz, hogy fel tudjam dolgozni azt, ami velem és körülöttem történik.

És, hogy mi történik most? Jön a kormány egy új törvényjavaslattal, és azt mondja, ácsi!,  majd mi megmondjuk, hogy ki lehetsz és ki nem, hogy te férfi vagy-e vagy nő.

Igen, azt mondtam a transz ismerősömnek, hogy ez a törvény minket nem érint. És ha mégis? Annyi mindenről hittem már azt az elmúlt években, hogy nem történhet meg, hogy ennél morálisan Magyarországon már nincs lejjebb, aztán mégis lett.

Amikor egy online meetingen nemrég pár sorstársamnak éppen azt ecseteltem, hogy ne hülyéskedjenek már, ez a törvény visszamenőleg nem lesz hatályos, rögtön elkezdtek tiltakozni, és azt mondták, hogy szerintük ez minket is érinteni fog. Sőt, azt is mondták, hogy én csak ne legyek olyan nyugodt, mert az olyan aktivistákat, mint én fogják elsőként elővenni. Ismétlem, 2020-ban vagyunk még mindig.

És igen, már én sem vagyok nyugodt.

Nem vagyok nyugodt, mert kitörölhetetlen, hogy életem legnehezebb hónapjai voltak azok, amikor arra vártam, hogy az állam végre megengedje azt, hogy abban a nemben élhessek, amely valóban az enyém. Elképzelhetetlen számomra, hogy mit élhetnek most át azok a sorstársaim, akik 2 éve beadták a név és nemváltoztatási kérelmüket, és az egyetlen hír, amit ezzel kapcsolatban azóta kaptak az az, hogy örökre betiltják ennek lehetőségét. Se hivatalos papírok, se hormonterápia, se műtétek. Viszlát boldog, önazonos élet!

Nem vagyok nyugodt azért sem, mert éveken át küzdöttem magammal és a bürokráciával (a kormánnyal, a hatalommal, nevezzük ezt bárminek), és azt érzem, hogy ennek még mindig nincs vége. Sosem lesz. Már nem tudok bízni. Nem tudok megnyugodni. Kimondhatatlanul félelmetes érzés, hogy lehet, elveszik tőlem azt, aki vagyok.

Én tényleg semmi mást nem szeretnék már, csak boldogan és nyugodtan élni férfiként. Megküzdöttem, amit meg kellett. Azontúl, hogy végigjártam az utam, kiálltam mások elé, hogy elmeséljem a történetemet, hogy erőt, hitet és bátorságot adjak. Beszéltem azok helyett, akik nem beszélhetnek. Harcoltam.

Most már csak szeretném élvezni az életem. Bemenni reggel dolgozni, eljárni edzeni, este a barátaimmal találkozni, egyszerűen csak élni. Nem akarok egész hátralévő életemben szorongani azért, mert egy-két magát istennek képzelő magyar képviselő úgy érzi kénye-kedve szerint dönthet emberéletekről.

Azt gondolja a kormány, hogy ha megtiltja a nem jogi elismerését, akkor a Magyarországon élő körülbelül 30 000 transznemű ember majd hirtelen megszűnik létezni? Bár végül is, ha jobban belegondolok, sajnos ez nem is áll olyan messze a valóságtól. Megértem, ha valaki így már nem akar itt tovább élni.

Horváth Noé

Ha többet szeretnél tudni Noéról, az írásait megtalálod a Mentés Másként blogunkon

Bejegyzés helye:Mentés Másként