A szobámba bekúszó fény ébresztett fel, és rögtön az erkélyre mentem egy kis friss levegőért. A déli nap sugarai alatt sütkérezni az elmúlt napok egyik legfontosabb eseménye, amióta rájöttem, milyen rosszul viselem a sötét szobámba való bezártságot.

Aztán ebéd gyanánt megeszem a reggelimet, vidáman, ahogy mindig, öt perccel az online előadásom kezdete előtt. Az itthoni tanulás már nem zavar annyira, egyre jobban hozzászokom, már az se zavar, ha a lakótársaim mellettem beszélgetnek. A professzoraink mindent megpróbálnak, hogy motiváltak maradjunk, illetve, hogy jó legyen a hangulat. A hálószobából való tanítás kínosságát gyorsan elhessegetik, és emlékeztetnek minket, hogy mindenki próbálja meg a lehető legjobbat nyújtani ebben a furcsa helyzetben. Amint az óra véget ért, odahemperedtem a kanapénkra és a kedvenc könyvem olvastam tovább, hogy pihentessem a szemeimet a képernyőbámulás után és egy kicsit lazítsak a kései ebéd előtt.

Tergel Batnyam

Ez a mostani rutinom amióta a kormány bezáratta az egyetemeket. Az első két hét otthonmaradás tiszta káosz volt. Ahogy jöttek a hírek a növekvő esetszámokról és halálozásokról Európában, nagyon megrémültem. Úgy éreztem mintha egy lakatlan szigetre kerültem volna teljesen egyedül. Tudtam haza se mehetek majd, mivel elkezdték lezárni a határokat itt és otthon is. A mindennapokból kizökkenve az alvással is nehézségeim támadtak, egész nap fáradtan és stresszesen próbáltam átvészelni mindent.

Persze az emberek elég könnyen hozzászoknak a változáshoz, egy nap én is arra ébredtem, hogy az eddigi idegenkedés a helyzettől elmúlt. Mintha mindig a szobámba bezárva életem volna és a külvilágtól való félelem is mindig itt lett volna. A napos séták a barátaimmal, kávéval a kézben soha nem is lettek volna, a felénk kúszó veszély pedig mindig is létezett volna. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a folyamat jó vagy rossz, de ahogy a napok telnek, egyre inkább azt érzem, hogy nehéz lesz a visszaállás a járvány után. A vírustól való félelem egy dolog, de a vírustól való félelem egy idegen országban már teljesen más. Tegnap olvastam el a cikket azokról az irániakról, akiket ki fognak toloncolni. Megborzongtam, amikor arra gondoltam, hogy nekem milyen lenne így korházba kerülni. Mennyire félnék és mennyire féltene a családom. A többi rasszista történetre már nem is akarok gondolni. Én, mint egy olyan külföldi, aki nem tudott hazajutni, nem csak a vírustól kell, hogy megvédjem magam, de annak következményeitől is. Szerencsére az én ösztöndíjammal nem kell a pénzügyek miatt aggódnom. Ellenben hallottam, hogy a mongol vendégmunkásoknak milyen nehézségeket kell kiállniuk, sokuk immár munkanélküliként gyakran a túléléshez szükséges pénz nélkül már csak haza szeretne jutni.

Szerencsére ez a krízis nem lesz állandó. Minden nappal közelebb jutunk a végéhez, és talán mind tanultunk belőle valamit. Azon dolgok értékét, amik segítettek átvészelni ezt az időszakot, és a sebezhetőségét azoknak a rendszereknek, amiket eddig megváltoztathatatlannak hittünk. Láthatjuk, hogyan segítik egymást az emberek, egyes vállalkozások hogyan segítik az embereket, az emberek új közösségeket alkotnak és keresik az egymással való érintkezés lehetőségeit. Remélem, hogy a járvány végül rámutat a szolidaritás erejére és rájövünk, mennyi erő lakozik bennünk, ha összefogunk. Vagy, hogy talán átfogalmazzam egy kicsit, remélem, mindenki meg tud küzdeni a járvány nehézségeivel és már előre készül az utána jövő időszakra.

2020. április 17.

Tergel Batnyam, Magyarországon tanuló mongóliai diák

Bejegyzés helye:Koronavírus