Milyen, amikor utolér valami olyan szerencsétlenség, amit nem te okoztál? Azt hittem, tudom, de nagyot tévedtem.

Tíz éve foglalkozom menekültekkel és migránsokkal, ezalatt több száz ember személyes történetét ismertem meg. Most már látom, hogy csak felszínesen értettem meg mindazt, amin keresztülmentek.

Jelenleg nem tudok hazamenni Kanadába, miután országom lezárta a határait, ezzel pedig elválasztott a szeretteimtől. Aggódom értük, magamért, és egyre jobban kezdem érteni, hogy min mehetnek keresztül azok, akik valamilyen katasztrófa közepén találják magukat.

Távol álljon tőlem, hogy bagatellizáljam a szíriaiak vagy venezuelaiak leírhatatlan veszteségeit és a pusztítást ezekben az országokban, amelyek hatására több millió embernek kellett otthagynia az otthonát. Össze sem lehet őket hasonlítani a legtöbb országgal, ahol most koronavírus-járvány van.

De több millió, fejlett és gazdag országból származó ember most először tapasztalja meg (ha csak egy nagyon kicsit is), hogy min mennek keresztül, akik háborúk, üldöztetés vagy éhezés elől menekülnek.

Országainkban a korábban jól ismert és biztonságos helyek – buszmegállók, boltok, éttermek – váltak veszélyessé. Emberek ébrednek azzal, hogy nem lehetnek biztosak benne, hogy lesz fizetésük, a gyerekeik járhatnak-e iskolába vagy, hogy elég étel és gyógyszer lesz-e a boltokban és a patikákban, hogy a legalapvetőbb szükségleteiket ki tudják elégíteni. Emberek, akik korábban az útlevelükkel gond nélkül utazhattak bárhová, most nem mehetnek. Nagyon sokak mindennapos megélhetése került veszélybe. Az idősek és betegséggel küzdők élete került veszélybe.

Vajon ezek a tapasztalatok közelebb hoznak minket ahhoz, hogy megértsük, min megy keresztül egy menekült? Vajon a mostani helyzet megértőbbé és empatikusabbá tesz minket azokkal szemben, akiknek el kellett hagyniuk az otthonaikat? Távolról sem lehetetlen.

Itt van például a gazdasági világválság 1931-ből. Ez a krízis elképesztő szenvedést okozott az egész emberiség számára. Bár számos országban volt már akkor is valamilyen formában szociális ellátórendszer, azok nem voltak képesek érdemben segíteni a munka és megélhetés nélkül maradt millióknak. Amikor végre a kormányok is felismerték az előttük álló kihívás nagyságát, elfogadták, hogy az ő felelősségük segíteni a bajbajutott közösségeknek. Megértették, hogy kollektív megoldásokra van szükség.

Mindannyian – egyének, közösségek, kormányaink – választás előtt állunk. Van hatalmunk. Választhatjuk a szolidaritást és az együttérzést, megvédhetjük és segíthetjük a leginkább kiszolgáltatottakat, és tehetünk a közös jóért. Sok életet menthetünk meg.

Van okunk hinni abban, hogy fel tudunk nőni a kihíváshoz, amivel jelenleg szembe nézünk, és bízhatunk abban, hogy a szolidaritás fog diadalmaskodni. Ma reggel egy londoni boltban szemtanúja voltam, ahogy a vásárlók és a boltban dolgozók közösen segítettek bevásárolni egy magányos idős nőnek. A bolt vezetője elkérte a számát, és megígérte, hogy néhány létfontosságú élelmiszert félretesz neki.

Ha vége lesz ennek járványnak, de igazából már közben is, egy sor másik kihívással kell szembenéznünk, és döntéseket kell hoznunk.

Amikor katasztrófák történnek embertársainkkal, összezsúfoljuk őket nyomorúságos táborokba, könnygázt vetünk be ellenük, elválasztjuk a gyerekeket a szüleiktől, amikor annyi a „bűnük”, hogy biztonságban akarták magukat és a szeretteiket tudni? Vagy emlékezni fogunk azokra az időkre, amikor mi voltunk kiszolgáltatottak és erőtlenek, amikor azért aggódtunk, hogy lesz-e mit ennünk, amikor semmit nem ért az útlevelünk vagy amikor lebénított minket az aggódás és a bizonytalanság?

Mit választunk: a félelmet vagy a szeretetet? Csak rajtunk múlik.

A cikk először a Euronews oldalán jelent meg.

Bejegyzés helye:Koronavírus