1973. szeptember 11-én Augusto Pinochet tábornok véres puccsot hajtott végre Chilében, majd katonai juntája az embereket elnyomó programokba kezdett: alkotmányos garanciákat függesztettek fel, a kongresszust feloszlatták és országos ostromállapotot hirdettek. A kínzás szisztematikus volt, az eltüntetések állami eljárássá váltak.


Az Amnesty International 1974 novemberében adta közre első jelentését a Chilében folyó súlyos emberi jogi bűntettekről. Ezt követte a puccs utáni hónapokban egy tényfeltáró misszió az országban. Azóta a szervezet dokumentumok és felszólítások százait hozta nyilvánosságra a sértettek és hozzátartozóik nevében, valamint támogatta küzdelmüket az igazság keresésében.


A chilei katonai diktatúra uralma alatt eltűntek többségének sorsa máig ismeretlen, számos bizonyíték szerint az eltűnteket a politikai program ellenfeleiként azonosították. Fogvatartottak százai erősítették meg, hogy az eltűnteket fogdákban tartották fogva, továbbá a hozzátartozók kitartó kutatásának eredményeként, emberi maradványokra leltek elrejtett sírokban.


A polgári uralom visszatértével 1990 után, két intézményt hoztak létre az eltűnésekkel kapcsolatos igazság, a bíróságon kívüli kivégzések és az állami ügynökök által elkövetett halálos kínzások kivizsgálására, melyek közel háromezer emberi jogaiban sértett áldozatot jegyeztek.


A Chilei áldozatok hozzátartozói több mint harminc éven keresztül küzdöttek az igazságért. Számos akadályba ütköztek olyan eljárások révén, melyek büntetlenséget biztosítottak a felelősöknek és megnehezítettek mindenfajta bírósági vizsgálatot Chilében. Eduardo Frei Ruiz-Tagle elnök kormánya mindent megtett, hogy biztosítsa Augusto Pinochet szabadon engedését, megakadályozza tárgyalását Spanyolországban, és elérje Chilébe való visszatérését. A chilei kormány a nemzeti függetlenségre hivatkozva indokolta törekvéseit, ragaszkodva jogukhoz, hogy maguk rendezhessék múltjukat és maguk határozhassanak a nemzeti megbékélés kérdésében.


Annak ellenére, hogy a chilei hatóságok újra és újra azt állították, hogy Augusto Pinochetet hazájában kell bíróság elé állítani, semmit sem tettek a tárgyalás elé gördülő akadályok elhárítása érdekében. A legnagyobb problémának az bizonyult, hogy Augusto Pinochet élete végéig tartó szenátori képviseletéből adódóan mentességet élvezett. Hátráltatta az ügy menetét továbbá, hogy Chilében az emberi jogi sértés elkövetésével vádolt volt vagy jelenlegi katonák ügye a hadbíróság hatáskörébe tartozik, és akadályt jelentett továbbá a hadi- és polgári bíróság által alkalmazható közkegyelmi törvény.


Az 1973. szeptember 11-e és 1978. március 10-e között Chilében elkövetett bűnök az 1978-ban Augusto Pinochet tábornok, majd elnök által elrendelt közkegyelmi törvény hatáskörébe tartoznak. Habár a közkegyelmi törvényt a chilei Legfelsőbb Bíróság alkotmányosnak ítélte meg, az Emberi Jogok Amerika-közi Bizottsága és az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága összeegyezhetetlennek nyilvánította Chile nemzetközi jogi kötelezettségeivel. A közkegyelmi törvény, melyet csak a Kongresszus érvényteleníthet, büntetlenséget biztosít azok számára, akik következetesen és széleskörűen sértették meg az emberi jogokat. Ez a törvény egyben a legnagyobb akadálya volt annak, hogy Augusto Pinochet bíróság elé kerülhessen Chilében. A közkegyelmi törvény máig életben van, és 2007 decemberében alkalmazta is a chilei Legfelsőbb Bíróság.


Az áldozatok és hozzátartozóik kérésére a Spanyol Nemzeti Bíróság vizsgálatot indított. A spanyol kormány hivatalos keresete Augusto Pinochet ellen, és a brit parlament felső kamarájának, a Lordok Házának a volt miniszterelnök mentességével szemben hozott rendelkezése az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása óta az emberi jogok történetének legfontosabb lépései közé tartoznak.


Nagy lépést jelentett az egyetemes igazságszolgáltatás és a nemzetközi emberi jogi normák elfogadtatása felé, hogy az egyesült királyságbeli Bow Street-i Bíróság (London) vizsgálóbírója Ronald Bartle döntése alapján Augusto Pinochet kiadatását engedélyezni kellene. A bíró figyelembe vette, hogy az eltűnések nagy mértékben hozzájárulhattak a hozzátartozókra nehezedő súlyos mentális megpróbáltatásokhoz, és annak következményeihez, ezért mindezt a spanyol bíróság elé terjesztette.


ENSZ nyilatkozat az eltűntek védelméről


A nemzetközi emberi jogi mechanizmusok már gondoskodtak ennek a definíciónak a meghatározásáról, ezek közé tartozik a személyek erőszakos eltűnése elleni védelemről szóló ENSZ egyezmény (1992. december) első cikkelye.


Az Emberi Jogok Amerika-közi Bírósága, az Emberi Jogok Európai Bírósága, az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága és az Emberi Jogok Amerika-közi Bizottsága kinyilvánították, hogy az eltűnések önmagukban sértik azon eltűntek hozzátartozóinak jogait, akik nem váltak kínzás vagy más nem megfelelő bánásmód áldozatává.


A Pinochet-ügy megmutatta, hogy a nemzetközi jog nem figyelmen kívül hagyható egyezségekből áll, hanem lényeges működési elvet szolgáltat az egyén védelmének érdekében. Az Egyesült Királyság rendelkezései fontos precedenst teremtettek az emberi jogok jövőjére nézve, egyúttal új reményt kaptak azok az áldozatok, és hozzátartozóik, akik még mindig az igazságért harcolnak.