Az egyik emberi jogi óránk alkalmával találkoztunk Farkas Herminával. A Burattino Iskolában (Burattino Általános, Közép- és Szakképző Iskola, Gyermekotthon) tanít Csepelen, ahol a tanulók 70%-a roma származású, általában halmozottan hátrányos helyzetű családokból jönnek. Bármikor megszólal, minden szem rászegeződik és abbamarad a nyüzsgés, figyelnek rá a gyerekek – ahogy mi is. Egyenesen beszél, a saját történetein keresztül is tanítja a gyerekeket. Van valami a kisugárzásában, ami mindenkit megfog. Sok más mellett erről is mesélt nekünk.

Hermina péntek délután várt minket vendégségbe, hurkával-kolbásszal készült, mondta, ahogy egy jó asszonyhoz illik. Megismerkedünk a fiaival, eszünk-iszunk, beszélgetünk. Aztán mesélni kezd…

A gyerekek mellett végezte el a politológia szakot, hogy miért ezt, arra azt válaszolta, olyan felemelően hangzott. Meg azt is, hogy akkor még azt gondolta, ő majd valaki olyan lesz, aki roma-ügyben részt vállal, aztán rájött, hogy nem az a típus. A Szociális és Munkaügyi Minisztériumba került, ahol a Romatelep programmal foglalkozott, amíg teherbe nem esett kisebbik fiával. A GYES után már nem vették vissza, de annyira nem is bánta. Közben férjét is elküldték az Oktatási Minisztériumból, ezután pedig gondoltak egy nagyot, hogy akkor irány Anglia. Mivel a férje építészként végzett a Műegyetemen, könnyen kapott állást és előrement, hogy megfelelő lakást találjon maguknak, iskolát, óvodát a gyerekeknek. Ezekkel nem is volt gond, hamarosan már négyen éltek kint. Úgy három évig tartott.

„Nekem nem ment a kinti élet" - mondta Hermina. „Egy Magyarországon végzett politológus vagy történelem szakos tanár, bizonyára nem ugyanolyan, mint aki kint végzett" - tette hozzá. Ezt érezte is a bőrén. „Nem kellettem. Sőt, olyannyira nem kellettem, hogy még a magyar iskolába sem kellettem. Mert cigány vagyok. Tényleg ezt mondták.” Egy idő után depressziós lett, nagyjából két és fél év után jelezte a férjének, hogy haza fog jönni, kerül, amibe kerül.

„Addigra már kialakult a betegségtudatom, effektíve éreztem, hogy valami nem stimmel. Egész nap egyedül voltam, a gyerekek iskolában, óvodában, a férjem munkában. Nem beszéltem angolul és mérhetetlen félelem volt bennem. Ez felemésztett. Haza is jöttem a két gyerekkel.”

Itthon beadta mindenhova az önéletrajzát, egy ideig egy alapítványi középiskolában tanított, szerette, de megszűnt. Az újabb munkakeresésből lett a Burattino.

„Miután visszaszóltak, hogy menjek, talán életem legboldogabb szakmai pillanata volt. Azt éreztem, hogy nekem ott van a helyem. Tetszik, vagy nem tetszik, az ember nem tagadhatja meg önmagát. Hiába jöttem én egy nagyon jó családból, azért én ugyan olyan roma vagyok, mint azok a gyerekek, akik nagyon mélyről jönnek. És én láttam, hogy nagyon mélyről jönnek. Budapesten, a XXI. században ilyet látni, az nagyon durva. Hogy vidéken mi van, azt meg el se tudjuk képzelni.”

A nehéz körülmények ellenére is nagyon lelkesen mesél az iskoláról és hogy miért érzi fontosnak, hogy ott van: „Már négy éve tanítok ott és nagyon szeretem. Szívvel-lélekkel csinálom, a gyerekeket tiszta szeretettel nevelem, okítom”- ahogy ezt mi is láthattuk. „Egy nagyon jó tanárnak tartom magam - folytatja - de nemcsak azért, mert olyan jól el tudom mondani a Reformkort. Én ott nemcsak a tanár vagyok, amikor bemegyek az órákra. Hanem az anya, a cigányasszony, az értelmiségi és egy szép látvány. Tudom, hogy ez kicsit túlzás – mosolyodik el – de a gyerekeknek nagyon fontos, hogy minden nap egy friss, üde embert lássanak, aki nagyon sokat mosolyog.”

S hogy miért olyan fontos mindez? „Ennek az iskolának nagyjából 70% - a roma gyerek és nagyjából mindegyikükre lehetne mondani, hogy halmozottan hátrányos helyzetű, többgyermekes családokból jönnek. Nyolc, tíz, tizenkét gyermekes családokból. Ahol csak annyit képzeljünk el, hogy egy reggeli mondjuk húsz tojás és húsz zsemle. És nincs. Mert nincs.” Azt is elmondja, szerencsére az intézmény biztosítja a reggelit, az ebédet és az uzsonnát, de azt tapasztalta, sok gyerek lényegében csak az iskolában eszik, a hétvégéken meg éppen hogy. „ Az elején ez is nagyon megviselt, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem lehetek minden gyereknek én az anyukája. Pedig nagyon szeretnék, mert akkor olyan sok boldog gyerek lenne.”

Itt elmesél egy történetet, hogy értsük, mire gondol. Egy kisfiúról van szó, akit egyik reggel letett az anyja az iskolában, aztán mikor délután keresték, hogy mikor jön már a gyerekért, azt válaszolta, csináljanak vele, amit akarnak, ő többet nem jön érte. Már az is szívszorító, ahogy mesél erről, nem csoda, hogy azt mondja, belebetegedett. Először magukhoz akarták venni a gyereket, de nem volt ilyen egyszerű, mivel Hermina nem nevelőszülő. Ekkor jött az ötlet, hogy az édesapja viszont az, ami megoldást jelenthetne. Végül hozzá került a kisfiú, ő pedig minden hétvégén megy hozzájuk, így tulajdonképpen együtt nevelik. „És ez csak egy sors. Csak egy!” - mondja. „De naponta hazahozhatnék tizenötöt, merthogy így vannak ezek a gyerekek.” Mély sóhajtás után folytatja. „És akkor ott vagyok én, a roma nő, akivel bizalmasak, aki megengedheti magának azt, és megengedik nekem, hogy leszidjam őket, hogy odaszóljak. Merthogy mi egyenrangúak vagyunk.” Hermina itt érzi azt, hogy hazaért. Nincs gyomorgörcs, vasárnap pedig már várja, hogy másnap mehessen az iskolába. Hogy ő elsősorban nem munkaként tekint erre, az végig érződik a szavaiból, de elmondja a szavak szintjén is. „Így negyvenhárom évesen már megfogalmazódott bennem, hogy miért kellett megszületnem. Tudom, hogy a gyerekeket meg kellett szülnöm, a férjemet meg kellett ismerjem, de feladatul kaptam azt is, hogy ezeket a gyerekeket nekem „nevelnem kell”. És ez olyan jó dolog. Tényleg.”

Ezután a maga példáján keresztül meséli el, mennyire erősen tudnak hatni a nemi szerepekhez fűzött elvárások. Többször is hangsúlyozza, hogy bár ő egy haladó szellemű családból jön, rengeteg megjegyzést kapott, amikor huszonöt évesen még mindig nem volt férjnél. A „Fiam, te annyit olvasol, hogy már betűszagod van”, a „te soha nem fogsz férjhez menni” és az „itt fogsz köztünk megöregedni” nem egyszer hangzottak el. Ennek fényében beszél arról a rendszerszintű problémáról, ami a szegénység kultúrájában felnövekvő lányokat érinti legsúlyosabban. „A korai iskolaelhagyás nem meglepő az olyan kialakult nemekkel szembeni elvárások közt, ami arról szól, hogy egy lány menjen minél előbb férjhez és szüljön minél több gyereket, iskolába járnia ezek mellett meg minek. Az a lány, aki tizennégy évesen elkezd szülni, nagyon hamar megöregszik. A húszas évei elején, amikor még mindig nem kéne férjnél lennie, már tíz éve férjnél van. Nem csoda, hogy megtöri az élet” - mondja Hermina. Hozzáteszi még, hogy ez a jelenség nem a roma családok működésének sajátossága, sokkal inkább a szegénység kultúrájának determináló hatása és kiemeli az olyan projektek fontosságát, melyek arra irányulnak, hogy változni tudjon ez a tendencia.

Megkérdezzük arról is, mit gondol az emberi jogi oktatásról, hogy szerinte lenne-e helye a tanrendben kifejezetten az emberi jogokra fókuszáló, érzékenyítő foglalkozásoknak, mire rávágja: „Erre minden iskolában szükség van és nem csak a gyerekeknek”. A már évek óta futó foglalkozásaink mellett a jövő évtől bővül a repertoár, így az alapvető emberi jogok, a gyűlölet-bűncselekmények és a menekültkérdés mellett már a civil bátorságról, illetve erőszakmentes kommunikációról szóló foglalkozásainkkal is megismerkedhetnek majd az érdeklődők. Hermina azt mondja, mindnek örülne, ha bevinnénk az iskolába, mert lenne min dolgozni. A beszélgetést ezzel a gondolattal zárjuk és búcsúzóul abban maradunk, hogy mindenképp folytatni fogjuk az együttműködést, aminek a részleteiről Nektek is be fogunk számolni a későbbiekben! 

Bejegyzés helye:Emberi jogi oktatás