A börtönben az egyik legnagyobb kihívás pszichés jellegű. Bár a körülmények gyakorta egyébként is borzalmasak, addig, amíg táplálékhoz és tiszta vízhez jutsz, valamint fedél van a fejed felett, a fizikai túlélés adott. A reménytelenség és az elszigeteltség érzete azonban mentálisan megnyomorít, sőt, fatális lehet. A világot jelentette számunkra, amikor a letartóztatásunkat követően pár hónappal megtudtuk, hogy globális kampány indult a szabadon engedésünkért.

2013-ban Egyiptomban tartóztattak le bennünket. Újságíróként dolgoztunk az AL Jazeeranak, amikor is egy sor politikai motivációból elkövetett, a munkánkhoz köthető bűncselekménnyel vádoltak bennünket. Azokban a hideg, piszkos cellákban, nem tudván, hogy a jövő mit tartogat számunkra, nem sok okunk volt az optimizmusra. Ezért jelentett rengeteget számunkra, mikor láttuk, hogy a #FreeAJStaff kampány világszerte komoly figyelmet kapott.

Azon túlmenően, hogy a kampány miatt tudtuk, nem lettünk elfelejtve, ráébredtünk arra is, hogy egy olyan nagyobb ügy részesei vagyunk, amely messze túlmutat rajtunk. Segített abban, hogy értelmet találjunk a börtönben töltött napjainkban és átsegített a legrosszabb perceken. Ami pedig ennél is fontosabb, végül is a kampány volt az, ami segített abban, hogy visszakapjuk szabadságunkat. Elképesztő mennyiségű ember gyűlt össze világszerte, hogy a szabadon bocsátásunkat követelje, mert felismerték azt, koholt vádak alapján börtönöztek be minket, és kiálltak mellettünk. És mindez működött.

Most is szükség van arra, hogy ezek az energiák még egyszer utat törjenek maguknak.

Egy lassú tragédia bontakozik ki Törökországban. A független újságírást állandó támadások érik. Börtönajtók csapódnak, a sajtó mozgástere egyre szűkül, fülsiketítő némaság van jelen az egykori vibráló és sokszínű média helyett.

A 2016 júliusi megbukott puccskísérletet követően Recep Tayyip Erdoğan elnök szisztematikus támadást indított a véleményszabadság korlátozása érdekében, és ez a leszámolás oly komollyá vált, hogy a független újságírás haldoklik az országban. Legalább 156 média orgánum működése szűnt meg, és hozzávetőleg 2500 újságíró és médiamunkás veszítette el munkáját. Yonca Şık, akinek az oknyomozó újságíró férjét, Ahmetet december tartják vizsgálati fogságban, így fogalmazott:

“Ahmet bebörtönzése üzenet a többieknek. Beszéljetek, ha mertek.”

Fájdalmas látni a független újságírás elleni intézkedéseket. Ám ami a leginkább sokkoló, az annak a több mint 120 újságírónak a története, akikek a puccskísérlet után tartóztattak le és tartanak azóta is fogva.

Mohamed Fahmy

Egyiptomi letartóztatásunk után, a kezdeti sokkot követően azt hittük, ez csak valami fatális tévedés, ami hamarosan megoldódik. Álmunkban sem képzeltük volna, hogy a tárgyalásra várva, rettenetes körülmények között több száz napot töltünk majd a börtönben. Az egyiptomi börtönök, ahol fogvatartottak bennünket, tele voltak ellenzékiekkel és olyan emberekkel, akik kritizálni merték a kormányt. Pontosan értjük azt, hogy milyen lehet ma egy török börtönben, és átérezzük, hogy érezhetik magukat bezárt kollégáink.

Amikor a cellák annyira vannak zsúfolásig tömve, hogy leülni sem tudsz, vagy amikor magánzárkában vagy és attól félsz, egyszerűen megőrülsz. Nehéz körülírni ezt a fajta magányt és tehetetlenséget. Bár az a helyzet, amellyel a Törökországban bebörtönzött újságírók néznek szembe, nem ugyanolyan, mint a miénk volt, megértjük a kétségbeesésüket. Ami a török történetet különösen baljóslatúvá teszi az az, hogy a török kormányzat tagadja, hogy újságírókat börtönöztek volna be munkájuk miatt. Ezeknek a személyeknek a történeteit és identitását eltörlik. Ezért létfontosságú, hogy mi, akik még kint vagyunk, kiálljunk ezekért az emberekért.

A #FreeAJStaff úgy indult, mint egy kis Twitter kampány, de heteken belül globális mozgalommá fejlődött. A legjobbat hozta ki a közösségi médiából: gyors volt, lökést adott és győzelemre vitt egy ügyet, amely amúgy halálra volt ítélve. A legvégére több mint 3 milliárd embert ért el.

Fogvatartásunk legsötétebb óráiban - amikor azt éreztük, hogy magával az igazságtalansággal folytatunk reménytelen harcot, és amikor már azt is elfelejtettük, hogy milyen egy naplemente - néha úgy tűnt, mintha megszűntünk volna létezni. Mintha könnyedén csak eltűnhettünk volna. Mégis, ami életben tartott minket az éppen az volt, hogy tudtuk, az emberek gondolnak ránk.

Peter Greste

Tudjuk, hogy a FreeAJStaff kampány mennyit segített rajtunk a szükség óráiban, ezért támogatjuk a #FreeTurkeyMedia kampányt. Azt szeretnénk, ha valamennyi rács mögé zárt török újságíró tudná azt, hogy velük vagyunk. Szeretnénk, ha tudnák, hogy a börtönben töltött napok - bármennyire sivárak és ijesztőek - nem hiábavalóak.

Ezek az emberek a véleménynyilvánítás szabadságának frontvonalában állnak: a tudáshoz való jog, a sajtószabadság fontossága egy funkcionáló társadalomban nem csak Törökországban, hanem világszerte létfontosságú. Gyakran csak akkor értékelünk igazán valamit, ha már elvették tőlünk. Emlékezzünk: egy társadalom, amelyben a közlés nem alapvető szabadság, veszélyben van. Független újságírás nélkül nincsen szabad közélet, nem vonható felelősségre a hatalom, a jogsértéseket nem vizsgálják ki.

Az újságírók fogvatartása mindenkit megbénít és elijeszt attól, hogy felemelje a szavát. Tehát miközben a #FreeTurkeyMedia célja az, hogy újságírókat juttasson ki a börtönből, valójában arról is szól, hogy az emberi jogok érvényesülésének szebb jövőt teremtsünk Törökországban és egyértelmű üzenetet küldjünk azoknak, akik a szabad véleménynyilvánítást korlátozni akarják.

Több mint 400 napot töltöttünk Egyiptomban rácsok mögött, mégis megerősödtünk tudva azt, hogy világszerte emberek kampányolnak a szabadon bocsátásunkért. Ha helyes volt az, hogy kiálltatok értünk a #FreeAJStaff keretén belül, úgy az is helyes, ha kiállunk valamennyi olyan újságíróért, akiket egyszerűen csak munkájuk végzése miatt börtönöztek be. Mi ezért csatlakoztunk a #FreeTurkeyMedia mozgalomhoz.

Peter Greste szabadúszó újságíró

Mohamed Fahmy a Toronto Star újságírója, szabadúszó újságíró

Bejegyzés helye:Emberi jogaink