Matteo de Bellis, az Amnesty International kutatójának írása az EU Líbiával kötött megállapodásairól, amelyek súlyos jogsértéseknek teszik a menekültek és migránsok ezreit a humanitárius válságban lévő országban.

Amikor 2014 júliusában Issa meglátta a hajókat a távolban, tudta, hogy életben marad. A férfi akkor már órák óta hánykolódott a tengeren egy műanyag benzineskannába kapaszkodva. Nők, gyerekek és férfiak fulladtak vízbe körülötte. A kisméretű gumicsónak, amely Olaszországba vitte volna őket, két órával a líbiai partok elhagyása után süllyedt el. Issa szerint százharmincheten indultak el, négyen élték túl.

A burkina fasói Issát egyetlen arrajáró hajó sem mentette ki, végül a líbiai partiőrség emberei húzták ki a vízből. Ahelyett, hogy egy biztonságos olasz kikötőbe vitték volna, visszakerült Líbiába, ahol átadták a helyi rendőröknek. Hónapokig tartották fogva rettenetes körülmények között, rendszeresen verték és csak pénzért cserébe lettek volna hajlandóak szabadon engedni

„A kezeimet hátrakötötték.” - meséli. „Arccal lefelé feküdtem, miközben övekkel és elektromos kábelekkel ütötték a hátamat.”

Csak akkor engedték el, amikor Issa családja valahogy összeszedett 625 000 líbiai dínárt (kábé 320 000 forintot).

Tavaly szeptemberben ismét megpróbált eljutni Olaszországba, azonban három tengeren töltött nap után a hajó visszatért Líbiába. „Rögtön a kikötés után őrizetbe vettek, és a Tripoliban lévő börtönbe vittek minket. Két hét múlva Sabha városába kerültünk, ott tudtuk meg, hogy emberkereskedőknek adtak el minket.” Egy hónapnyi fogság után Issa és néhány társa meg tudott szökni. „Elrablóink ránk lőttek, de azt nem tudom, hogy meghalt-e bárki.” - teszi hozzá.

Issa története csak egy a sok közül, amelyet a nigeri Agadez városában hallottam, amely az utóbbi időben forgalmas tranzitvárosa lett a szubszaharai Afrika országaiból Líbián keresztül Európába menekülő embereknek - és azoknak is, akik ide térnek vissza a Líbiában átélt rettenetes szenvedések után.

Ugyanazokat a szívszaggató történeteket mesélik, amelyeket már több százszor hallottam az olasz befogadó állomásokon élő menekültektől. Sokukat hónapokra őrizetbe vették, kínozták, verték, erőszakolták és alázták meg. Nagyon megragadt az emlékezetemben az az egy szó, amivel leírták a tapasztalataikat: pokol.

Az európai kormányok euró tízmilliókat költenek antimigrációs intézkedésekre Nigerben, például arra, hogy a helyi rendőrség állítsa meg a líbiai határ felé tartó, menekültekkel megpakolt teherautókat. Állításuk szerint ezt a menekülő emberek biztonsága érdekében teszik. Egy diplomata szerint: „Aggódunk, hogy rabszolga lesz ezekből az emberekből Líbiában. Ezt nem engedhetjük. Nem hagyhatjuk, hogy emberek haljanak meg vagy legyenek erőszak áldozatai.”

De ha tényleg az emberek biztonsága miatt aggódnak, akkor vajon ugyanezek a kormányok miért tesznek meg mindent, hogy a líbiai hatóságok ne engedjék az embereket eljutni Európába? Valójában az elmúlt hónapokban az európai intézmények és kormányok a korábbiaknál szorosabbra fűzték az együttműködést Líbiával, hogy az segítsen elfogni és visszavinni az embereket, eközben pedig tudomást sem vesznek azokról a szörnyűségekről, amely ott várja őket. Az elmúlt pár hétben Olaszország aláírt egy újabb megállapodást Líbiával, az európai vezetők pedig rendszeresen ismételgetik, hogy szorosabb együttműködés kell – legutóbb maga az Európai Tanács is így nyilatkozott.

A jelenlegi terv, ami alapján tréningekkel és hajókkal erősítik meg a líbiai partiőrséget, talán megment néhány életet a tengeren. De ameddig az EU nem tesz semmit azért, hogy ne vegyék automatikusan őrizetbe a tengeren elfogott menekülteket és migránsokat, illetve nem tesz semmit a velük szemben alkalmazott rossz bánásmód ellen és nem nyújt hozzáférést a nemzetközi védelemhez, addig ez egy kétélű fegyver.

Az uniós vezetők minden egyes megállapodásukkal azt üzenik, nem igazán érdekli őket, hogy megóvják a kétségbeesett nőket, férfiakat és gyerekeket Líbiától. A szándékuk egyértelmű azzal, hogy hajót adnak annak a partiőrségnek, amely a vádak szerint összejátszik a csempészekkel és bántalmazza az elfogott embereket, és támogatják azokat a táborokat, ahol önkényesen tartanak fogva és kínoznak meg menekülteket. A cél, hogy megakadályozzák az Európába irregulárisan érkezzenek emberek, minden eszközt szentesít. A nemtörődöm magatartásuk borzalmas következményei – ahogyan azt Issa a saját bőrén is megtapasztalta – nagyon is valóságosak.

Líbia jelenleg egy súlyos humanitárius válságban vergődik, az ország nagyobb részét fegyveres csoportok és bűnszervezetek tartják az uralmuk alatt. A gyenge bíróságok miatt a törvénynélküliség lett a normális, a lakosokat nagyon komoly jogsértések fenyegetik. A menekülteket és migránsokat önkényesen veszik őrizetbe, elrabolják, kegyetlenül bánnak velük, megerőszakolják és kizsákmányolják őket. Bár elvileg a menekültek táborait a kormány tartja ellenőrzése alatt, a valóságban a legtöbbet fegyveres csoportok irányítják. Ezek a csoportok a személyzet megfélemlítésével érik el, hogy szabadon csempészhessék az emberekkel és kereskedhessenek velük.

Ha az európai vezetőket tényleg érdekelnék a menekültek és migránsok ellen elkövetett jogsértések, akkor biztonságos és legális csatornákat biztosítanának humanitárius alapon azoknak az ezreknek, akiknek nemzetközi védelemre van szüksége. És főleg, a Líbiával történő együttműködéseik során az emberek védelmére koncentrálnának, és véget vetnének az önkényes fogvatartásoknak és a rossz bánásmódnak.

Nőket, férfiakat és gyerekeket vetnek börtönbe, zsákmányolnak ki, kínoznak és erőszakolnak meg – miután „megmentették őket”. Mindannyiunk szörnyűségére pedig az Európai Unió politikája közvetve vagy közvetlenül hozzájárul ezekhez a jogsértésekhez.

A cikk először az International Business Timesban jelent meg.

Bejegyzés helye:I Welcome